Hát látom a teraszról, hogy a szomszéd egy puskával a kezében dohányzik. – Jó reggelt Jolika! – köszön nagyot – menjen be, mert még elkap valamit ebben a hidegben. – Nem hallotta a durranást, Árpád? – kérdezem. Dehogynem – mondja ő, és a szeme végigsiklik a mocskos hó kupacokon, az út szélére, egészen az este kihúzott kukákig. A kuka mellett egy sötét kupacból, sötét csík oson komótosan a koszlott havon.

– Árpád, maga lelőtte a kukást?!

– Le, de nem kukás volt, csak egy kukázó. Nagyon fel tudnak dühíteni. De most már minden könnyebb lesz – révedt a távolba a dohányfüst mögül.

Képzeld barátném, Árpád megtudta, hogy a bíróság a kuka tartalmát, hiába van az kirakva már elvitelre, magántulajdonnak rendelte tekinteni. A helyi kukáscég még levelet is írt „A kukák fosztogatói a jövőnket lopják el.” címmel. Sopánkodtak, hogy ha kilopják a kukából a sok értéket, akkor nekik nem marad semmi, és kirúghatják a saját fizetett guberálóikat. Tudod, nyáron én is lánccal zárom a szemetest, mert mi hiába rakjuk nejlonzacskóba a sok mocskot, ezek szétszaggatják, aztán a sok maradék meg ott bűzlik egész kukanapig, én meg slagozhatom ki a sok trutyit. De így télen nem zavar, kutlásszanak benne nyugodtan, hátha akad valami hasznukra való. Amúgy a ruhát, cipőt, meg amit sejtek, hogy elvinnének, azt inkább mellé rakom. A múltkor kiraktam a kuka tetejére Kincsőke korcsolyáját. Egyszer, ha használta. Egy óra múlva már csöngettek. Ott állt egy asszony, hátán batyuval, kezében a korcsolya. Maguk tették ki ezt-e? Mondom, hogy én. Aztán nem lenne-e egy kicsit nagyobb, olyan negyvenhármas, női? Erre mondom, hogy jó nagy lába van a gyerekének, de az enyémnek ilyen kicsi, úgyhogy méretválaszték dolgában rosszul állunk. Ne tessék engem olyannak nézni, nincs énnekem egy családom se, magamnak kellene. Szeretek korcsolyálni – vallja meg nekem ott az ajtóban. Jó az siklani a tárkányi tavon, bár én még sose. Mondom neki, ha annyira szeret korcsolyálni, akkor vigye el a kis korcsolyát, és cserélje nagyobbra, de az csak ingatta a fejét, hogy jó lehet ez még másnak, azzal visszatette a szemetes tetejére és inkább valami apróbb videomagnó, vagy elvihető tevíziócska után érdeklődött. A korcsolyát egészen addig nem vitte el senki, amíg bele nem dobtam a kukába. Akkor aztán felforgatták az egész edényt, össze töltöttkáposztázták a korcsolyát, és elvitték.

Mondom, de hát Árpád, nem lőhet le egy embert, csak mer’ kukázik. De bizony, ragyog fel, mert a törvény már nem tűri, hogy engem ijesztgessenek, mondja ott a puskával a kezében. Jogos védelme ez az én szemetemnek. Tudja, hogy szól a paragrafus, Jolika? De én csak néztem rá értetlenül, kerek vacogó szemekkel a hajnali holdfényben. „Nem büntethető az sem, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból túllépi.” Csak tudom, bíró vagyok – büszkélte el magát. Én pedig fel vagyok indulva, Jolika, de nagyon. Nekem minden héten, szerdán reggel ezeknek a kukázóknak a neszezésére kell felriadnom. Mert ezek úgy neszeznek, hogy abba belesajdul az ember feje. Jellegzetesen neszeznek. És ha én fel vagyok indulva, szomszédasszony, akkor alkalmazom a mértéket, amit ilyen állapotomban, naná, hogy túllépek.

Még egy kicsit hallgattunk, aztán én már nagyon kezdtem fázni. – Na, én még visszaalszok, Árpád – mondtam.

 A szomszéd megint a kupacra nézett: – Mit gondol Jolika, elviszik, vagy kell rá matrica?