Egri Szín: Hogyan került kapcsolatba a népművészettel?

Fehér Jánosné: - Én egy kis faluban nőttem fel. Mint gyerek kerültem kapcsolatba a népművészettel. Akkor még az édesanyámék fontak. Ő főleg szőtt, a keresztanyám akkor volt nagylány és működött a fonóház. Kislányként az ’50-es években átjártam a szomszédba, a fonóházba. Nekem ott nagyon tetszett, hogy a lányok nemcsak hímeztek, horgoltak és fontak, hanem közben énekeltek, a fiúk udvaroltak, tették a szépet a lányoknak, és ez engem nagyon megragadott. Beleszülettem. A hosszú téli estéken édesanyámék eljártak a rokonokhoz, akkor természetesen vitték a hímeznivalót, vagy ha édesanya font, akkor vitte magával a fonást is. Akkor már szinte kisgyerekkorban befogtak minket a munkára, tehát ha édesanya szőtt, akkor a szövésnél kellett segíteni. A tanulás mellett ő úgy szőtt, hogy nekem fel kellett mondani a leckét, de közben természetesen a kezem meg járt, dolgozott. Elkészült a vászon alapanyag, amit ő megszőtt. Elém tettek egy motívumot és azt kellett szálára levarrni, a törülköző két szélére. Természetesen nem szívesen csináltam, mert inkább mentem volna játszani a többiekkel. Még mindig őrzöm ezt a vászon törölközőt, ami tulajdonképpen az első munkám volt. Akkor haragudtam is az édesanyámra, hogy nekem ezt kell csinálni, mikor ez nekem úgy sem kell soha. Nem találtam fontosnak, úgy éreztem erre nincs szükségem. Mindent kivasalt az édesanyám, gyönyörűen tudott vasalni is. Akkor nagy felháborodást keltett bennem, hogy minek mindent agyonvasalni. Nagyon tiltakoztam. Magát a hímzést a szülőktől, keresztanyámtól pedig a horgolást tanultam. Ez sem volt egyszerű, mert ő állandóan visszabontatta, én meg igyekeztem volna, hogy minél hamarabb kész legyek vele, aztán mehessek játszani. Azt gondolom, hogy ennek a gyümölcse mégiscsak beérett, mert ezáltal lettem igényesebb, s jobban odafigyelek, s ezért is olyanok gyönyörűek a munkáimon a kézimunkák. Nem mondom azt, hogy hibátlanok, mert emberek vagyunk, de figyelek arra, hogy minél tökéletesebb munkát adjak ki a kezemből. Én elkerültem a szülőfaluból, tulajdonképpen a szabás-varrást megtanultam Borsodnádasdon egy híres szabó-varró asszonynál. Utána Egerbe kerültem, a Ruhaipari kft-hez, ahol férfinadrágokat varrtunk. Ennek is hasznát veszem, mióta viseletkészítő vagyok, mert így nem okozott nehézséget a néptáncegyüttesek részére a csizmanadrágokat elkészíteni. Férjhez mentem, a férjem biztatására eljártam az egri központi néptáncegyüttesbe, ami ’75-ben alakult. Itt ugye ismét kapcsolatba kerültem a viselettel, s tulajdonképpen ekkor figyeltem fel rá, a férjem is bíztatott, hogyha már ilyen szépen tudok szabni-varrni, akkor talán jobb lenne, ha efelé kacsingatnék, és ilyen viseleteket készítenék, vagy legalábbis neki készítsek már egy szép inget.

ESZ: Ön palóc népviselettel foglalkozik, miért pont ezt választotta?

FJ: - Erre nagyon egyszerűen tudnék válaszolni. Tulajdonképpen itt élünk, Palócföldön. Heves megye is a Palócföldnek egy része. Én 26 évvel ezelőtt azt mondtam, hogy én csak Heves megyei anyaggal, tehát palóc viseletekkel szeretnék foglalkozni. Ez is volt a hivatásomnak, vagy az életemnek a célja, megmutatni, hogy Heves megye egyes falvainak milyen hímzései vannak, milyen motívumokat használtak, hogyan díszítették az ingeket és milyen viseleteket hordtak régen. Számomra ez nagyon fontos volt, hiszen leginkább az emberek a matyót és a kalocsait ismerik, ezért is akartam. Ez volt az álmom, vágyam, hogy a palóc népművészetet megismertessem az emberekkel. Egyszer majd keressék azt a palóc inget, azt a subrikált inget, amit Ircsi készít, tehát Ircsi-féle díszítése legyen. Számomra ez a legeslegfontosabb, hogy ahol élek, azt a viseletet készítsem, és azt mutassam meg mindenkinek. Gyönyörű a matyó, a kalocsai, minden tájegységnek a viselete nagyon szép. Én azt gondolom, hogy mindegyiket a maga helyén kell viselni. Számomra ez a legfontosabb az életemben, hogy ezt én meg tudom mutatni az embereknek, hogy milyen egy fedémesi viselet, gyönyörű a hímzése, egyszerűen nagyon szép. A lényeg az, hogy hordható. Varrtam a hagyományőrző együtteseknek, a fedémesi asszonykórusnak színpadi viseletet, ezenkívül Egerben a Dobó Katicának is, a Honvéd Hagyományőrző Együttesnek is. Számomra az a fontos, hogy ezek alapján olyan ruhát is készítsek, amit ma tudnak hordani.

ESZ: Már hallottuk, hogy elég hosszú út vezetett el idáig. Vissza tud esetleg emlékezni arra, hogy mi volt az a darab, amit először készített úgy, hogy azt magáénak érezte? Tehát mondjuk egy egyedi darab, egy saját ötlet?

FJ: - Legelső darabot, mivel a férjem bíztatott neki készítettem, az első férfiinget. Ez természetes dolog volt. Olyan ’83-at írtunk, amikor készültek az első darabok. Amikor megszülettek a gyermekek, akkor nekik készítettem kis apró ingecskéket és ’85 volt az első alkalom, mikor bátorkodtam a Kisjankó Bori országos hímző pályázaton elindulni. Nem tudtam, hogyan lehet egy ilyen kiállításra benevezni, mit kell oda vinni. 5 darabot lehetett beküldeni, mindegyiket elfogadták és kiállításra kerültek. Innentől kezdve folyamatosan készítettem az ingruhákat, a vőlegényingeket. ’86-ban pályáztam „A népművészet ifjú mestere” címre, a kitüntetést akkor ki is érdemeltem. Nagyon kevés embernek sikerül elérni ezt a nagy kitüntetést.

ESZ: Számtalan díjat nyert már, most is említett egy párat. Mik voltak ezek és hogyan sikerült ezekhez hozzájutni?

FJ: A díjakhoz úgy lehetett hozzájutni, hogy országos pályázatokra mindig újabb és újabb fajta viseletet készítettem, mert minden alkalommal, minden pályázaton olyan új kollekcióval lehet részt venni, ami még addig nem szerepelt valahol máshol, vagy nem volt zsűriztetve. Tehát itt mindig újabb és újabb ötlet alapján készítettem a hordható ruhákat, és ha elnyerte a zsűri tetszését, akkor nyert, vagy valamilyen díjazásban részesült. Nem is nagyon volt olyan, hogy valamilyen díjazást ne kaptam volna. Fiatal is voltam, jómagam nagyon szerettem öltözködni, tulajdonképpen mindegyiket úgy készítettem, mintha magamnak készíteném, hogy most én ebben szeretnék megjelenni valahol. Sőt még az országos pályázatokat megelőzte a közönségnek az „elő zsűrije”. Minden évben a mesterségek ünnepén ’87-től részt veszek az egyesülettel, oda úgy készítettem viseleteket, vagy egy inget, vagy egy szoknyát, vagy ruhát, hogy kíváncsi voltam a közönség véleményére. Hogyha megálltak, hogy: „jaj, de szép! Az édesanyámnak ilyen volt!”, vagy áradoztak, vagy dicsérték, akkor utána annak a mívesebb változatát elkészítettem és azt küldtem el a kiállításra. Azt természetesen tudni kell, hogy egy-egy kiállításra nem elég csak egyszerűen egy inget, vagy ruhát elkészíteni, annak mívesnek, szépen kidolgozottnak, szépen elkészítettnek kell lennie.

ESZ: A Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban a nyáron volt egy kiállítása. Hogy jött létre ez az együttműködés?

FJ: - Ez nagyon nagy meglepetés volt. Tulajdonképpen szusszanni akartam egy nagyot. Egerben volt a viseletkonferencia, s mint a Heves megyei egyesületnek az elnöke, ennek a szervezésében is részt vettem. A Buttler házban volt egy országos kiállításunk, ezt követte április 16-án egy viseletkonferencia, ez már a 6. alkalommal volt Egerben. Mire mindent lebonyolítottunk, gondoltam: jaj de jó, jön a nyár, most már szabadon dolgozhatok, fantáziálhatok és akkor csörgött a telefon. A Hagyományok Háza volt és azt mondták, szeretnék, hogyha a július 1-jén nyíló Népi Iparművészeti Múzeumba az első időszaki kiállításnak a résztvevője én lennék. Természetesen leültem és gondolkodási időt kértem. Nagyon örültem, és tudtam micsoda megtiszteltetés, hogy felkértek a Népi Iparművészeti Múzeumba, és hogy elsőként én jutottam eszükbe, hogy az én viseleteimből nyíljon kiállítás. Tudtam, hogy ez nagyon nagy munka, megvannak az anyagaim 1986-tól, ezeket őrzöm és nem adtam el, de ezeket ki kellett mosni és vasalni, és egy hónapos munka volt, mire a kiállításra fölkészültem. Ezen a kiállításon 23 darab palóc viseletet mutattak be, amik megyebeli falvak olyan viseletei, amit ma is tudunk hordani. Ezen kívül voltak kisfiú ingeim, kislány-viseleteim, s természetesen a gyönyörű vőlegényingeket is láthatta a közönség.
Nagyon örülök, hogy erre az időszaki kiállításra felkértek, mert tényleg nagyon impozáns volt az egész. Nagyon jó érzés volt így együtt látni, szinte az egész életem munkája ott volt. Amikor elvitték tőlem ezt a rengeteg anyagot, nagyon-nagyon rosszul éreztem magam. Ráadásul a fiaim akkor mentek el Brüsszelbe, mert ők ott zenéltek és nekem a ruháim olyanok, mint a saját gyerekeim. Egy gyerekem sem volt otthon, teljesen üres volt az egész ház.

ESZ: - Augusztusban a Budai Várban rendeztek egy divatbemutatót „tetőtől-talpig” címmel, ha jól tudom ezen is részt vett.

FJ: - Igen, mint ahogy minden pályázaton fontosnak tartottam, hogy részt vegyek, itt is fontosnak tartottam. Ezen a pályázaton bárki indulhatott és adhatott be anyagot. Én azt gondoltam, hogy ingruhákat küldök erre, hiszen manapság újra a fiatal lányokon látom ezeket a tunikákat, melyek olyanok, mint az ingruhák. Ez adta az ötletet, hogy erre 3 ilyen ingruhát küldjek. Úgyhogy az egyik az kékfestő volt, gyönyörű subrikált, ahhoz csináltam egy kis buggyos fehér nadrágot, a fehér nadrágnak a lábán horgolás volt, ezenkívül még bevontam ebbe a pályázatba egy bőrös népművészet mesterét, aki széles csípőövet készített ezekhez az ingruhákhoz. Tehát a lány teljesen fel volt öltöztetve, szó szerint tetőtől talpi. Volt még hozzá való ékszer, karkötő, bőrtáska, bőröv. Három ilyen ingruhával vettem részt, ezen kívül egy csikós viselettel, azt természetesen a fiamnak készítettem, az egyik cd-nek a borítóján ebben van felöltözve a Zsombor (szerk.:Fehér Zsombor- Kerekes Band): kékfestő gatya, kékfestő ing, ehhez volt egy csikós kalap és egy táska, övvel és mindennel, így teljesen fel volt szerelve a csikós legény. Volt még egy elől nyitott kékfestő szoknya, alatta gyönyörű alsószoknyával, amin széles horgolt díszítések voltak, és csak a csípőig ért a kis nyári ingválla, amin szintén gyönyörű horgolás volt és subrika, a nyakában kerámia-ékszer, amit a férjem készített. A másik lány fedémesi ünneplő viseletben jelent meg a színpadon, az volt számomra a legnagyobb öröm. A „Tetőtől talpig” divatbemutatón az én viseleteimmel kezdték a bevonulást.

ESZ: Ilyen sikeres életút után mi az, ami még motiválja a hivatásában?

FJ: - Ez nagyon nehéz kérdés, mert egyrészt nagyon szeretem a mesterségemet, és minden gondolatom azon jár, mit kellene készítenem. Természetes, ahogy eddig, ezután is fontosnak tartom azt, hogy minden országos kiállításon részt vegyek. Ez azt is jelenti, hogy akkor egy kicsit gondolkodnom kell, s egy olyan újabb ruhát kell készítenem, amelyet még eddig nem készítettem. Nagyon szeretem a mesterségemet, a hivatásomat, a szakmámat és továbbra is csak ezt tudom csinálni, mert ehhez értek. Ezenkívül szervező vagyok a népművészeti egyesületen belül, két évente rendezzük a viseletkonferenciát, ez is Egerhez kötődik, idén volt a 6. alkalom. Ide is az ország minden részéről jönnek az emberek. Ezenkívül Tokajban, ebben az évben 12. alkalommal rendeztük meg az országos csipke- és viselet-kiállítást, ami szintén országos alkotótábor, oda is jönnek az ország minden részéről, Kecskemétről, Tatabányáról, Győrből, Debrecenből. Szinén ebben az évben, Tokajban, a Magyar Művészeti Akadémiának a Zilahy-díjával jutalmaztak az eddigi alkotói- és oktatói munkámért. Nagyon meghatódtam, és nagyon jó érzés volt, hogy rám gondoltak, de ez is annak köszönhető, hogy annyi érdeklődő ember van, akit érdekel az, amit én csinálok. Oktatom, tanítom őket, akik oda járnak minden mozdulatomat figyelik, és természetes ők is szeretnének ilyen ruhát, vagy inget készíteni saját maguknak. Az a legjobb érzés, amikor a következő évben elhozzák a munkájukat a kiállításra, és látom, hogy mennyire igyekeznek, alig várják már most is, hogy 2012. július18-a legyen, hogy újra találkozhassunk Tokajban, és ott varrjunk-szabjunk.