Miközben hallgattam vissza a diktafont, motoszkálni kezdett bennem először csak egy dallam, aztán a szöveg is eszembe jutott és ott bujkált gondolataimban, míg végül úgy éreztem, jó lesz ide mottónak. Mert ez az interjú is egy őszinte „dal”, nem kerül meg kényes kérdéseket sem, és ezzel talán vigasztalhat, hiszen a tízéves történet úgy ért véget, hogy van két szembenálló oldal, és mindkettőnek vannak lelki sebei.

   - Nehéz napunk volt tegnap. Én nem is aludtam jól előző éjszaka, mert annyira jár már ilyenkor az agyam, pedig tudtam, hogy nagyon kellene pihenni. Elkezdtük a próbát 12 órakor, befejeztük 4 óra előtt és Máté Gábor, a rendező, kifejezetten kérte, hogy egy teljesen érvényes próba legyen, ne csak úgynevezett lejáró, ami ilyenkor általában lenni szokott, hanem 100 százalékos, teljes erőbedobással, mert akkor tud hozzászólni, és akkor tudjuk ezt a színpadot igazán belakni. Törőcsik Franciska, aki Mészáros Sára helyett állt be nagyon ügyes és nagyon felkészült volt. Már az első alkalomra tudta a szöveget, megtanulta videóról a mozgásokat. Öröm volt vele dolgozni és alkatilag is jól álltak neki ezek a mondatok, jól haladtunk, de mégis, ő ezt nem játszotta, most volt lehetőség még egyszer végigcsinálni, hogy magabiztosabb lehessen. Majd mindössze félóra szünetünk volt és már készülődnünk kellett az első előadásra, ami negyed kilencig tartott és fél 9-kor már újra első figyelmeztető – kezdtük megint előröl. A színpadon rettenetesen meleg volt, jó sok a jelmez, vastag anyagok, én a darab során folyamatosan egy nagykabátban voltam, folyt rólunk a víz és a két előadás közötti idő még arra sem volt elég, hogy a ruhák megszáradjanak. Furcsa Prolik-maraton kerekedett, gyakorlatilag 12 órán át játszottuk… s ez nem kis teljesítmény, de színészileg nagyon izgalmas volt… Amikor Egerben „csak” dupláztunk, már akkor is kifejezetten kíváncsi voltam, milyen elkezdeni újra, már fáradtan, mert az egésznek a világa olyan, hogy úgy éreztem, ez jót tesz neki. Amikor fizikailag is úgy érzed, hogy 20 évvel öregebb vagy, akkor jó ezt a szerepet eljátszani. Kiadsz magadból mindent… Oda kell figyelni, hogyan osztod be az erőd, a figyelmed. Sokszor az a gondolatod támad a következő szövegrészről, mintha ezt már elmondtad volna, aztán rájössz, hogy igen, de nem most, hanem a délutáni előadáson. A közönség? Délután sokkal jobban fogadtak bennünket, mint este, amikor a zsűri is ott volt. Úgy éreztük, hogy miközben sokan vannak, és figyelnek ránk, valamitől nem volt meg az az erős kapcsolat színpad és nézőtér között, amit szerettünk volna. Ezt annyi apróság tudja befolyásolni, talán még az is, hogy aznap nagyon meleg volt és este kilencre már ők is elbágyadtan ültek be a nézőtérre. A másnapi szakmai beszélgetésen szépeket mondtak és sok dicséretet kaptunk. Jó érzés volt, hogy az elemzők nagyon értették az előadást és egy-két apró megjegyzéstől eltekintve maximálisan elégedettek voltak vele. Utoljára voltunk így együtt, s jó lezárása volt a történetünknek. Talán az is benne lehetett az estében, hogy a nagyobb részt szakmai közönség tudván erről a lezárásról, elfogódottan nézett bennünket, nem tudott felszabadultan reagálni.
   Egyébként csináltunk itt egy felolvasószínházi produkciót is, rajtam kívül Járó Zsuzsi, Fekete Györgyi Szabó Emília, Ötvös Andris, Mészáros Máté, Schruff Milán, Vajda Milán vett részt benne. Ez délután 3-kor volt, egy szintén igen meleg napon és azt gondoltuk, hogy – ráadásul egy ismeretlen kortárs magyar darabról lévén szó – legfeljebb egy-két érdeklődő fog betévedni, de nem lehet nézőkre számítani. A kezdés előtt úgy 10 perccel valóban tizenvalahány ember volt, családias hangulat, majd 3-kor varázsütésre betódultak, biztos, hogy százon felül voltak, köztük sokan a szakmából. Jól sikerült, jó ritmusban, jó hangulatban. Volt némi színpadi mozgás és néhány kellék is, de az egyszerűségre törekedtünk, inkább a szövegben rejlő játéklehetőségekre figyelve. A szakmai beszélgetésen inkább a darabbal, s nem a játékkal kapcsolatosan fogalmazódtak meg kritikai észrevételek.

   Az elmúlt 10 évben sokat játszó, meghatározó egyénisége voltál az egri színpadnak – volt, aki örült ennek, s volt, aki nem. Mit gondolsz erről és mit az egri színház körüli vitákról, ellentétes véleményekről?

   - Sok rendezővel dolgoztam és ezeket a szerepeket nem én osztottam magamnak, nem én kértem és nem kérte senki a számomra. Én mindnek örültem, a kisebbeknek is, amelyekből szintén sokat játszottam. Nyilván – mint mindenki – van, akinek szimpatikus vagyok, van, akinek kevésbé, olyan is lehetett esetleg, aki szerette volna eljátszani azokat a szerepeket, amelyeket én kaptam, nyilván az sem örült. Én úgy éltem meg, hogy azok, akik fontosnak érezték azt a munkát, amelyben valódi alázattal, hittel és kedvvel vettünk részt, azok szerettek, soha nem éreztem féltékenységet.
   Visszatekintve azt érzem, hogy erős 10 év volt, amelynek során nagyon sokat értem, fejlődtem színészileg, sokat tanultam. Ezt igazolta, úgy érzem, a Jászai-díj is. Bárhol megfordultunk, kollégák, az egyetemről kikerülő fiatalok irigykedve néztek ránk, hogy mi az egri színház tagjai lehetünk. Rang volt ebben a társulatban játszani. S a kritikák, a fesztivál-szereplések dokumentumai, a díjak őrzik ezt.
   Ötször kaptam Páholy-díjat az egri nézőktől, legalábbis azok egy részétől, s voltam a Heves Megyei Hírlap olvasóinak szavazása alapján Napsugár-díjas is. Ez a szeretetük kifejezése volt. De minden előadás után, amikor meghajoltam és tapsoltak, sok szeretetet kaptam. Nagyon szép tíz évet köszönhetek nekik, és nem tudom, lesz-e még ilyen az életemben. Kifejezetten szép emlékem az értelmes és értő egri közönség.

  A publikum egy része azonban elpártolt a színháztól, miközben egészen új rétegek ellenkezőleg – most szoktak oda. A két oldal közti viták a végére felerősödtek…

   Kicserélődött a közönség egy része, voltak, akik nem ezt a fajta, általunk művelt színházat szeretik, de ez mindig így lesz, olyan színházat soha nem lehet csinálni, ami mindenkinek egyformán tetszik. Annyiféle elképzelés és ízlés van és ezzel nincs is baj. Lehet adott felfogást szeretni vagy elutasítani. Csak a színháznak kell minden érdeken felül állni, azt kell szeretni és továbbvinni.
   Előadásokban jól tudtunk együttműködni olyan kollégákkal is, akik most elmondják, hogy nem szerették az elmúlt éveket.
   Egy színész egyébként elsősorban színész és nem szabad összekeverni dolgokat, játékot és politikát – ezért például nagyra becsültem Blaskó Pétert, aki politikai hozzáállástól függetlenül vagy annak ellenére kiállt egy színház, a saját színháza, a kollégái mellett.
   Mi igyekeztünk elmondani valamit a világról, hol szórakoztatva, hol könnyeket csalva a szemekbe. Minden évben voltak nehezebb és könnyebben emészthető előadások – bár a szórakozás szerintem eleve nem egyenlő csak a felhőtlen nevetéssel. Széles volt a paletta. Kifejezetten sokszor volt olyan pozitív élményem, amikor azt éreztem, hogy igenis tudtunk adni, tanítani, kíváncsiságot ébreszteni, magunkkal csalogatni, nyitottabbá tenni egy másik fajta színházi nyelvre. Le a kalappal az egri nézők előtt, akikben megvolt az új iránti érdeklődés, eljöttek ezekre az előadásokra, sőt az ezeket követő közönségtalálkozókon is nagyon jó beszélgetések voltak. A megszokott formákat feszegető előadásokra két példát említenék, a Stúdióban játszott Velencei  kalmárt, amely önmagában sem könnyű darab, de ráadásul a nagyon sajátos formanyelvet használó Zsótér Sándornak volt első egri rendezése és az ennél jóval könnyedebb, de közben szintén komoly társadalmi kérdéseket feszegető és szintén formabontó Csörgess meg!-et, ami állandóan pótszékes teltházakkal ment. 

   Említs kérlek olyan előadásokat, amelyek különösen kedvesek számodra!

   - Az első, ami eszembe jut, a Száz év magány – egy ilyen bonyolult regény színpadra állítása nem könnyű vállalkozás, de kifejezetten közönségsiker volt. Ebben nyilván szerepet játszott Molnár Piroska is, aki vendégként szerepelt az előadásban és óriási élmény volt vele dolgozni. Az egésznek a világa, hangulata, zenéje, a jelmezek… mind emlékezetesek, de például azt is imádtam, hogy Bánki Róza jelmeztervező nemcsak csodálatos ruhákat hozott az előadáshoz, de azt találta ki, hogy a hajak, a frizurák spárgából voltak. Emlékszem, amikor a fodrásztárban ezt először meghallották, nagyon furcsállották, de amikor elkészültek, a színpadon csodálatosak voltak.
    Voltak jelmezeim is, amelyeket mindig megsimogattam, mert annyira szerettem őket.   
   Imádtam a Peer Gynt előadását, amit sajnos csak kétszer játszottunk, nyáron, a Líceum udvarán.
   Vagy ugyanott a Hegedűs a háztetőn című musicalt. És azt a hangulatot! Ott lenni a Líceum csillagos ege alatt, amikor az éjszakában megszólalt a zene! Fantasztikus volt.
   Nagyon szerettem a Galambok című előadást, ahol egészen más típusú és jóval idősebb nőt kellett megformálnom, és olyan jó volt megtalálni és játszani ezt a figurát. Szeretem, amikor karakter-szerepekben felszabadultan és bátran lehet lubickolni.
   Persze az, hogy mennyire szeretünk mi egy előadást, az mindig függ attól is, hogy a társainkkal mennyire tudunk „egymásba kapaszkodni”. A szintén Radoslav Milenkovic által rendezett Emésztő tűzben – ahol kifejezetten finom játékot kért – fantasztikusan együtt voltunk.
   Az Éjjeli menedékhely is nagyszerű csapatmunkaként emlékezetes. Akkor dolgoztunk először Máté Gáborral és Nagy Fruzsinával, akinek a maszkjai és jelmezei meghatározóak voltak a Gábor által kitalált nagyon erős világban. Gyönyörű darabban, gyönyörű gondolatokkal és formanyelven tudtunk beszélni arról, ami körülöttünk van. Az előadás atmoszférája beleégett az emberbe és alig vártad, hogy felmenj a színpadra…  Nagyon jó volt…
   Az idei évadból imádtam Kamillát a Prolikban és Ettingennét az Olympiában. Őket játszva az a boldog érzés járt át a színpadon, hogy minden porcikámban érzem és élem a lényüket.

   Hogyan fogadtad a rád osztott zenés-énekes szerepeket?

   - Az énekhangom nem feltétlenül predesztinál ezekre, de igyekeztem mindig karakterből úgy megoldani, hogy velem szerves legyen, a dalnak egy másfajta megfogalmazását adva. Szerettem például a Fekete Pétert. A Lesz maga juszt is az enyém végén, amikor egy delfint öleltem, mindig szinte véget nem érő taps csattant fel és ez olyan boldogság volt, amit nem tudok elmondani.

   Mint a Prolik szereplőinek döntő része, beszélgetésünkkor már te sem vagy tagja az egri társulatnak. Többükről lehet tudni, hogy hová szerződtek, mik a terveik, de rólad  nem. Mi lesz ezután?

  - Egyelőre szabadúszó leszek. Van egy már körvonalazódó munkám, de nem akarom elkiabálni, ezért erről még nem beszélnék. Tovább fogjuk játszani utolsó egri bemutatónkat, az Olympiát, az Orlai Produkciós Iroda segítségével, a budapesti Belvárosi Színházban. Örülök neki, mert nagyon szeretjük azt az előadást. Szeretnénk Hírlap színházat is, de az nagyon nehéz, mert mindenki szanaszét lesz… szétszór most bennünket a sors, de mindenki abban bízik, hogy tudunk még újra találkozni és újult erővel együtt dolgozni.
   Eközben a maradó kollégák közül is vannak, akik hiányozni fognak. Nem fogom őket színpadon látni? Ez még számomra is nagy kérdés…

     Úgy éreztem, szívesen nyilatkozol a blognak…

   - Te tényleg ott vagy a színházban és neked tényleg ez az életed. Most is úgy beszélgettünk, hogy mindent tudtál rólam, és ha csak egy fél mondatot mondtam volna valamiről, be tudtad volna fejezni… Fantasztikus, hogy van valaki, akinek ez ilyen fontos, ennyire szereti, egyéni kezdeményezésre fórumot és reklámot teremt egy színháznak, hangsúlyozza a fontosságát. Csodálatos és nagyon ritka szerintem. Nem is hallottam hasonlóról. Fontosnak tartom azt is, hogy mennyire naprakész a blog és hogy egy pozitív hozzáállás érződik rajta, jó ránézni. Én ezután is szeretném olvasni…

GARDONYISZINHAZBLOG