Az igazgató belengette, hogy ez lesz az utolsó évad, de láthatóan ő sem gondolta komolyan. Most nincsenek díjak, mert szomorúság van. Ő megtesz mindent, még a miniszterhez is elmegy. Blaskó Balázs elpanaszolta, hogy nem tud szerződéseket kötni, nincs fiatal a színházban, ki van nyomva 12 ezer műsorújság, de minek és egyáltalán, nincs pénz, majd felkérte Szabó Róbertet, hogy mondjon valamit.

A megyei elnök megmutatta a széket, ahol ő szokott ülni a színházban és mondta, hogy most nem ül ott, ami persze elég nyilvánvalónak tűnt, mert most ő állt, szemben a dolgozókkal. Az elnök elmondta, hogy mondhatna valamit, de azt úgysem hinnék, úgyhogy inkább nem mond semmit, azaz mégis. Egyébként úgy áll most itt, mint Dobó 1552-ben, mert neki sem hitték volna el, hogy minden rendben van. Ugyanis nincs semmi rendben, őt és megyéjét gondnokság alá helyezték, csak azt csinálhatja, amit csinálhat, de színházat, azt nem. Beszélt még a tapintható feszültségről, valamint arról, hogy most jó lenne a színház, nem úgy, mint eddig, mert most nagyon jó, de hát őt ez már nem érinti. Szabó Róbert láthatóan szomorúan beletörődött ebbe a helyzetbe, mert vágyakozva nézett Rázsi Botondra, Eger alpolgármesterére, akit nem tiltottak el a színházak finanszírozásától.

Rázsi Botond magát Hamletként identifikálta. Értetlenül tekintgetett a sok éhes szájra és elmondta, hogy nem nagyon érti, hogy mit keres ő itt, hiszen Eger minden fillért pontosan átutalt. Ezek a pénzek nem érkeztek meg a teátrum számlájára, mert a megye másra költötte. Sőt, nem is csak magát döntötte be Heves megye, hanem például az Agria Humán kft-t, de gond van a Könyvtárral, a Vármúzeummal és a megyei fenntartású iskolákkal is. A város eddig azért működött jól, mert az elmúlt húsz év valamennyi politikai vezetése az egyensúly fenntartását mindennél előbbre tartotta. Azok az önkormányzatok, akikre most mutogatnak, hogy mennyivel többet költenek színházra, egytől egyig eladósodtak, működési hiteleik vannak, ami Rázsi szerint a mai világban elfogadhatatlan. Azt, hogy a város átvegye a színházat, nem gondolja aktuálisnak, mert itt egy összetett kérdésről van szó. Habis László egri polgármester például már faragja a törvénytervezetet, ami a csőd esetét kedvezőbben szabályozza. A hallgatóságnak ezek a biztatások annyira jól estek, mint akinek ütőeres vérzése van és örömmel tudatják vele, hogy már szóltak a gyárba, hogy kell majd gyártani kötszert. Mindenesetre az egri alpolgármesterek közül az, aki nem a nézőtéren ült, láthatóan azt szorgalmazta, hogy a megyei vezetés szedje össze magát, kezdjen el működni és tegye a dolgát színház ügyben is. Eger nem bírná el a színház pénzelését egymaga.

A hozzászóló színészek szomorúan kérdezték, hogy mikor kapnak pénzt. Majd ha jut! – hangzott a válasz lényege, persze sokkal hosszabban. Aki persze értett a szavakból és az elhallgatásokból, az kihámozhatta, hogy ezen a társulati ülésen kb. a következő történt:

1.        Eger felszólította a megyét, hogy hagyja abba a cirkuszt (több elemző szerint Szabó Róberték készakarva vitték csődbe a megyét, hogy lehessen dr. Sós Tamásra (MSZP) csúnyákat mondani, ezért nem fellebbeztek stb.) és térjen vissza a színház finanszírozásába. Szabó Róbert metakommunikációs technikákkal azt közölte, hogy ez esze ágában sincs, örül, hogy megszabadultak a Gárdonyitól.

2.         Bejelentették, hogy mindenki megkapja a pénzét, de azt nem Blaskó Balázs fogja kifizetni, hanem közvetlenül a csődgondnoknál kell kérni. A jogszabályokat ismerve ez a kifizetés biztosan megtörténik, hiszen a mostani csődhelyzet oka is az, hogy egy intézmény kötelezettségeiért áll jót a megyei önkormányzat.

3.           Blaskó Balázs szomorkodott, hogy az éppen összehegesztett tömör-vas hajóját még nem engedték vízre, pedig az úgy úszna, mint egy hattyú.

Szabó Róbert, a megyei Közgyűlés elnöke az ülés végén arra kérte a jelenlévőket, hogy ne essenek pánikba. Erre aztán már tényleg többen aggódni kezdtek.