Mottó: „S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni.”
Madách Imre: Az ember tragédiája

A színház intézményét mindig is valami titokzatos, misztikus homály, és az ismeretlen lelkes vagy elkeseredett megismerni akarása vette körül. A művészt sosem tekintették átlagembernek, sokkal inkább olyasvalakinek, akinek hatalma van a csodát megteremteni és ugyanazon pillanatban elpusztítani is: az igazi művész tehát vagy isten, vagy ördög, esetleg mindkettő egyszerre; de soha nem hétköznapi. A színház a néző számára furcsa elefántcsonttorony, misztikus gyárépület, amelynek terméke megcsodálható, a gyártás folyamatát azonban titkok övezik.

Egy színház épülete azonban nem csak a csoda és a katarzis helyszíne. Társadalmi, politikai és kulturális intézmény is, így társadalmi, politikai és kulturális folyamatoktól elválaszthatatlan. Ezen folyamatok, s a folyamatokat mozgató emberek időről időre feltépik a titkos pecséteket, nagy, nyílt sebeket ejtve a színház testén. Sarlatánok végeznek élveboncolást, olyan fertőzéseket okozva ezzel, amelyekből a legerősebb szervezet is nehezen épülne fel. Világosabban szólva: a politika beleszól a színház életébe, és helyrehozhatatlan károkat okoz. A művészvilág évtizedek, talán évszázadok óta marionettként ráng a politikuskezek drótjain, melyek hol feszülnek, hol meglazulnak, ám el nem szakadnak soha. Ma újra a pattanásig feszülő drótok időszakát éljük, ezért tartom fontosnak, hogy a színház és a politika groteszk kapcsolatáról beszéljek.

Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a színház egyáltalán ne vegyen tudomást a politikai folyamatokról; ez lehetetlen és értelmetlen törekvés volna. 1983-ban három Hamlet-bemutató is volt Magyarországon: Pécsett, Kaposvárott és Győrött. Három teljesen különböző koncepciójú, különböző felfogású előadás. Egyetlen dolog volt közös bennük: Claudiusról mindenkinek Kádár János jutott eszébe, Pécsett, Kaposvárott és Győrött is.

 Jarry Übü királya ugyanúgy jelképezheti a regnáló hatalmat a világ bármely országában, ahogyan Godot Beckettnél az Isten, a megváltás, a megnyugvás allegóriája. A színház egyrészt azért nem tud politikamentes lenni, mert az ember természetétől fogva „homo politicus”, s ha a színpadon lát valamit, felismeri a politikai párhuzamokat, még akkor is, ha a rendezői intenció szerint nincsenek (bár ha a darab lehetőséget ad erre, általában vannak).
Másrészt a társadalmi-politikai folyamatoktól a drámaírók sem tudták magukat függetleníteni, s így a dráma kisebb-nagyobb, vagy akár teljes mértékben társadalomkritika is, ezt pedig a színpadi megjelenítésben figyelmen kívül hagyni nemcsak lehetetlen, hanem szinte bűn.

    Egy előadás élő, lélegző organizmus, amely az őt körülvevő világot ismeri, s véleménye van róla. Véleménye azonban akkor releváns, ha pártatlan és kritikus. Egy előadás – ahogyan egy színház is - akkor tud szabadon mozogni, lélegezni, akkor tud lelkiismeret-furdalás nélkül működni, ha az elfogultságnak még a csíráját is elfojtja magában, ha nem hagyja, hogy a politika belülről mételyezze. A színház ugyanis, ahogyan a művész maga, mindig ellenzékben van, s elsődleges feladata a hatalom kritizálása, a politika fonákságainak felmutatása, nem pedig a behódolás.

    A kérdést azonban nemcsak a színház, hanem a politika oldaláról is érdemes vizsgálni. Amikor a politika beleszól a színház életébe, az történhet nyíltan (indoklás nélkül kirúgva, „nyugdíjazva”, lecserélve színházi embereket) és burkoltan (támogatások megvonásával lehetetlenítve el színházakat), ezeken belül is két módon: egyrészt meghatározhatja, hogy ki csinálhat színházat, másrészt megszabhatja ennek a hogyanját. Ha csupán az előbbi történik, az néha jól is elsülhet: a „kultúrpolitikus” eltávolítja a neki nem tetsző személyt az adott színház éléről, majd kinevez valakit, aki szerinte megfelelő politikai elveket vall, aztán hagyja dolgozni. Ha az illető tehetséges és felvilágosult, akkor létrehoz jó előadásokat jó színészekkel és jó rendezőkkel, elvonatkoztat saját pártállásától, és művészeit tehetségük és képességeik szerint foglalkoztatja. Ilyenkor nincs gond: a színház lélegzik, él, nincs oka szégyenkezni.

Sokkal gyakrabban fordul elő az az eset, hogy a politikusok elszabadítanak egy hajóágyút az önkényes kinevezéssel, sokszor méltatlan, tehetségtelen, nem hozzáértő embereket helyezve színházigazgatói székekbe, nem törődve a következményekkel.

    Még ennél is veszélyesebb, ha a politikus vagy a mindenkori hatalom a színházcsinálás folyamatába szól bele. Mintha csak azt mondaná a matematikusnak: kedves uram, deriválni nem így kell, jöjjön, megmutatom, mi a helyes eljárás.  A színházi szakma is csak szakma, ipar, gépezet, megannyi apró fogaskerékkel és csavarocskával, amelyek működését csak az ismerheti igazán, aki vele együtt működik, benne él, a színházi gépezet kattogására kel és fekszik, vagy, ha visszatérünk az előbbiekben már alkalmazott test-metaforához: nap mint nap hallja a színház szívének dobogását. Egy politikus nem teheti meg, hogy úgy cseréljen alkatrészeket, programozzon át működési mechanizmusokat egy gépezetben, hogy annak működési rendszeréről fogalma sincs. Nem vághat bele koszos szikével egy élő testbe önjelölt sebészként.

    Egy – általam megnevezni nem akart – politikus a közelmúltban Závada Pál Magyar ünnep című darabjának Alföldi Róbert által rendezett előadását kritizálta egy parlamenti felszólalás alkalmával. Alföldit lemondásra szólította fel, magyargyalázónak és tehetségtelennek nevezte. Később kiderült: az előadást nem is látta. A felszólalás stílusából és az előbbi tényből ugyan levonható az a konzekvencia, hogy említett politikus utoljára a KPVDSZ Kultúr Színkör alsószentkegyetleni tájelőadását láthatta a nyolcvanas években, s színházi művelődése itt véget is ért, mégis azt gondolja, hogy sommás ítéletet mondhat – látatlanban – egy előadásról, s távozásra szólíthatja fel annak rendezőjét.

    Az érem másik oldala az, hogy a politikai-hatalmi nyomás gyakran remekművek születését segíti elő: gondoljunk csak XIV. Lajosra, akinek az egyházzal vagy épp az arisztokráciával folytatott harcaiban épp kapóra jött Moliére, s így megszülethetett a Tartuffe,  A tudós nők,  A mizantróp és még sorolhatnám, de a sztálini diktatúra is kitermelte a maga ellenálló művészeit, s ez csak két példa a sokból. A művész ugyanis szívós állatfaj, ha mondanivalója van, azt ki is mondja, ha másképp nem, hát úgy, hogy csak az értse, akinek szól.

    Ennek ellenére meggyőződésem, hogy ha a színházi szakmát laikusok kezdik el önkényesen irányítani, abból nem születhet remekmű, csak pusztítás és dilettantizmus.

 A legnagyobb veszélye a mindenkori hatalom színházi jelenlétének mégsem ez, hanem a nézők elbutulása és a demagógia feltétel nélküli elfogadása. Az a hatalom ugyanis, amely a színházat megfertőzi, nem enged kérdéseket feltenni. Kész válaszai vannak, s azokat rágja a néző szájába. Nem gondolkodó embereket akar maga körül látni, hanem egy hatalmi ideológia katonáit.
A színháznak pedig két lépéssel mindig a néző előtt kell járnia, nem pedig „maga előtt tolni” a nézőt. A színház ideális esetben megtanít minket kérdéseket feltenni – akár olyanokat is, amelyek a regnáló rendszerre nézve kényelmetlenek. A társadalomban és a színházban élő demokrácia ugyanis nem a válaszadás szabadsága, hanem a kérdésfeltevésé.

    Egy, a színházi folyamatokhoz nem értő politikus vagy hatalmi rendszer nem irányíthatja a színházi folyamatokat, mert óhatatlanul rossz döntéseket hoz. Nem véletlenül szokták megszavaztatni a színház társulatával és dolgozóival, illetve egy szakmai grémiummal, hogy kit szeretnének a színigazgatói székben látni. Már kérdés, hogy egyre gyakrabban előfordul, hogy a társulati döntést a mindenkori hatalom figyelmen kívül hagyja, sőt a társulatot meg sem kérdezi.

    Így is lehet. Bár, ha jól tudom, ez utoljára a Kádár-rendszerben volt bevett gyakorlat.