– Most ezzel fogok belenézni a füledbe – mondja, majd egy tenyérbe illő falapocskát vesz elő és azt is a fiamnak adja – ezt meg csak a nyelvedre teszem, hogy jó láthassam a torkodat, mert arra vagyok kíváncsi, akkor látom, hogy tényleg milyen a mandulád, tudod, ami a torkodban van, és amitől már sokszor beteg voltál – mondja csak úgy mellékesen. Áron gyanakvását a kíváncsisága ezzel  még nem győzte le, de megnyugszik, hiszen az anyja ölében ül, apja is ott van, nem messze tőle és így számára a világa biztonsága maximális.

Élete eddigi hét évének tudatosan megélt részében már érte néhány fájdalmas sokkhatás a fehér ruhások részéről, ami most is jogos gyanakvással tölti el, hiszen tudja, hogy megint kórházban van, pedig ez a mostani fehér ruhás mintha mégis más lenne, mint az eddigiek. A hangja kellemes, megnyugtató és úgy beszél hozzá, mint a szülei, akik őt partnernek tekintik szeretetük állandóan kinyilvánított biztonságával és azzal, hogy mindig mindent a lehető legalaposabban megmagyaráznak neki. A doktor tovább folytatja a barátságos ismertetést, leveszi fejéről a fényes tükröt tartó pántot és mutatja, hogy ez majd beletükrözi a lámpa fényét a kis tölcsérbe, amikor azt Áron füléhez illeszti, ami nem fog fájni, szúrni vagy viszketni, csak azért teszi mindezt, hogy jól lássa a fülét belülről. De még mindig nincs vége a szerszámok bemutatásának. Most egy csípőfogó-félét vesz elő és azt is Áron kezébe adja, majd gyorsan hozzá teszi, hogy ezzel csak egy kicsit, nem fájóan tágítja az orrát, hogy abba is jobban belenézhessen. A gyerek ezt a szerszámot is érdeklődve forgatja és látszik, hogy most már bizalmatlansága eltűnőben van. Elkezdődik a vizsgálat és kiderül, hogy a gyerek fülében zsír van, ki kell mosni, hogy látszódjon a dobhártya. A doktor telefonál és kisvártatva belép egy fehér köpenyes néni, aki valahonnan elővarázsol serényen egy nagy fecskendőfélét és meleg vizet tölt bele. Áron újból feszengeni kezd és rosszat sejt. Észreveszi ezt a fehér inges és az orra elé teszi a nagy, műanyag fecskendőt és mutatja, hogy ez sem fog szúrni, karcolni, csak meleg vizet spriccel a fülébe és máris teszi. Rögvest kijön a vízzel egy borsónyi, barna fülzsírdugasz, amit mindannyian örömmel vegyes felfedezéssel, eredményként üdvözlünk.

 A fehér inges most már sikerrel néz bele újra a kisfiú fülébe és vidáman közli, hogy nincs nagy baj, talán nem lesz szükség újabb orrmandula-műtétre, mert nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a duzzadt mandula helyett valamilyen allergia okozza az éjszakai horkolást.

 Mindannyian kissé fellélegzünk. Áront innentől már mindez nem érdekli, mert látja, hogy most már itt több piszkálás nem lesz, mert eddig sem volt. Újból elkezdi alaposabban vizsgálni a kezébe adott eszközöket és halkan érdeklődik, hogy mikor megyünk már.

 A kedves szavú, fehér inges és nadrágos a számítógéphez ül, begépeli vizsgálatának eredményét és immár nekünk, szülőknek, de inkább a feleségemnek kezdi el fejtegetni, hogy végezzünk el egy allergológiai vizsgálatot, melyet majd ő holnap megszervez. Aztán megadja a mobilszámát és kér, hogy hívjuk őt fel holnap délben. Kikísér bennünket a folyosóra, kezet nyújt, elbúcsúzik tőlünk és külön a fiunktól is

 Mi meg alaposan meg vagyunk lepődve és illetődve a természetes, magától értetődő emberségétől, segítőkészségétől. Nem ezt vártuk.

Epilógus: Feleségemmel találgatjuk, hogy holnap, ha hívjuk telefonon, mi lesz? Minimum az feltételeztük, hogy nem hív majd vissza. Nem így történt. Az lett, amit az orvos ígért. Visszahívott és közölte az allergológiai vizsgálat megbeszélt helyét, idejét, majd még hozzátette, hogy a kapott lelettel ismét keressük fel, mert visszavár bennünket az osztályon. Ahol, s ezt tudtuk, nem ő tette hozzá, osztályvezető…

 Történt mindez napjainkban, az egri kórházban.