Váljék Eger a kultúra városává – végre!

Levélváltásunkkor, kedves Zoltán ,,megfenyegettelek”, hogy bizony nem értek egyet a Merész lépés című írásodban megfogalmazott véleményeddel és következtetéseid jó részével, meg úgy általában a többi, e portálon a színházról szólók nagyobbik részével, ezért írok rá egy másikat.

Kezdetnek – hozzád hasonlóan - bevallom, hogy balettelőadást talán 25 évvel ezelőtt, 36 évesen láttam először élőben a budapesti Operaházban, mégpedig a Diótörőt. Aha, mondtam akkor, szóval ilyen a balett és nagyon tetszett. Egy életre megszerettem, mert akkor még nem tudtam, hogy ez a fajta balett az úgynevezett klasszikus. Van ezen kívül számos, másfajta balett a világban, mert ez a művészet sem statikus valami, azért művészet. Tetszett, mondom, de nem lettem rajongója, mert ifjúkori életemből 14 évet a néptáncnak szenteltem, szó szerint éjjel s nappal. A néptáncolás is megszállottságot elkötelezettséget jelent és én táncoltam a hét minden napján, munka után 3-6 órát. Ehhez magától értendően hozzájárult a népzene iránti elkötelezett rajongásom is. Ámde nem voltam elég tehetséges, kiöregedtem, ezért azután abba kellett hagynom. De megmaradt bennem a néptánc szeretete és emléke annak a fantasztikus közösségépítő erőnek, ami a hazai, ma már sajnos kissé erőtlenedő táncházmozgalommal talán nem múlt el végleg. Azért sokat köszönhetek a néptáncnak, például a jó fizikumot, rugalmas, kiegyensúlyozott mozgást, de még inkább azt a felismerést, hogy a magyar népzene- és néptánckultúra kincseit és különlegességét őrizni kell, ápolni, lehetőleg újrafogalmazni és állandóan megjeleníteni. Hiszen eredője, a magyar paraszti kultúra már végérvényesen a múlté.

Sajnálattal, de megértéssel vettem tudomásul a hírt, hogy a színház új igazgatója nem kíván egy olyan, modern balettirányzatot közpénzből fenntartani, amilyet Barta Dóra és társulata művelt. Nyíltan bevallom, hogy nekem bizony nem tetszett ez a jellemzően torz mozdulatsorokra épülő balettforma. Tudomásom szerint előadásaikon általában nem lógtak még a csillárokon is nézők. Olvastam az előadásaikról szóló szakmai kritikákat is, melyek meglepően ellentmondóak. Azért persze párszáz fős rajongótábora biztosan kialakult és ez a tábor most fel van háborodva – igen, biztosan jogosan. Szintén felhorgadt néhány, közpénzhivatali tanácsadó és megpróbálja elérni, amit lehet – szakértő tanácsaival. Ez is rendben van. Ők mind majd biztosan meg fogják tölteni a Badora Dance elkövetkezendő előadásait. Kívánom, hogy így legyen, mert úgy gondolom, hogy a művészetekben ,,virágozzék száz virág” – legfeljebb nem mindnek jut egyenlő arányban az adófizetőkéből… Mert ez utóbbi – mint tudjuk - manapság igencsak szűkében van.

Az én lokálpatrióta attitűdöm azt érzékeli – némi képzavarral -, hogy Eger idegenforgalma sorvad. Az idelátogatók száma évről évre kevesebb. A külföldi vendégeink arányszáma alig 2-3%  körül van. Honfitársaink jönnek, olyanok, akik végigvágtáznak délelőtt a belvárosban és azután felmennek a várba. Délután pedig le a Szépasszony völgyébe, ahol vesznek-isznak pár liter bort az olcsóbbikból és azután irány haza. Ezek a vendégek csak kirándulnak ide-oda. Egert is kipipálják maguknak úgy 10 évente egyszer. Oszt’ jó napot.

Mi lenne hát a megoldás? A válasz egyszerű: Eger kulturális értekeit, kulturális vonzerejét, a hely szellemét (Genius loci) kell használni, fejleszteni, gazdagítani! Műfajilag pedig leginkább olyasmivel, ami a történelmi hagyományokhoz, a műemléképületeink stílusához és a magyar borfogyasztási kultúrához szorosan kötődik. Mert ez jellemző Egerre.

Úgy vélem, hogy csakis és kizárólag akkor lehet Eger idegenforgalmi vonzerejét erősíteni, ha a kulturális turizmust tűzzük ki célként. Az eddig alkalmazott módszereket szerte az országban használják. Nincs bennük semmi új. Egy híres filozófus szerint, hogy valami megváltozzon, ahhoz valamit meg kell változtatni. Teszem hozzá: elszántan és mielőbb.

Sajnos valljuk be, hogy egyelőre városunknak nincs különösebb kulturális vonzereje. Meg kell hát teremteni! Erre kell áldozni a szűkösből, nem arra, amire eddig is hiába!

Tehetséges embereket kell Egerbe hívni, megfizetni, megbecsülni és megtartani.

Barta Dórának és társulatának például biztosítani annyi pénzt – mert megérdemlik – amiből fenn tudja tartani társulatát és kötelezni őt arra, hogy előadásaival – különösen nyáron, turista idényben – jelen legyen a városban. Nem pedig arra kényszeríteni, hogy együttműködjön egy olyan színházzal, ahol kell is meg nem is. Tiszteletben szükséges tartani bizonyos művészi összeférhetetlenségeket! Mert ilyenek mindig vannak.

A város szimfonikus zenekarára is sokkal többet kell költeni, sőt egy stabil létszámú, velük szorosan együttműködő kórusra is. Cserébe azt kell megkövetelni, hogy egész nyáron át barokk zenét, operát, oratóriumot, szimfóniát játszanak a belvárosban. Mert Eger barokk város.

A borfogyasztáshoz nálunk hagyományosan néptánc, népdal és népzene, sőt cigányzene illik és dukál. Vannak kiváló néptáncegyüttesek, zenekarok a környéken. Kiemelten támogatni kellene őket is, ha nyáron ,,telezenélik” az utcákat.

Meg lehetne határozni és a médiákban bizonyítani, erre marketingstratégiát építeni, hogy Eger tényleg a kultúra fővárosa, mert hétfőn vígopera, kedden néptánc, szerdán Eger csillagai, csütörtökön barokk koncertek, pénteken oratórium valamelyik templomban, szombaton meg az 1552-es diadal színielőadása a Várban és vagy, modern balettben eltáncolva, vasárnap meg nóta, tánc és borivás. Hétfőn meg mindez elölről.

Mert a kultúrára igényes látogató áldoz arra, amire idejön, nem rohan haza, értékeli a minőséget és visszatér! Úgy vélem, hogy csupán erre a fajta közönségre lehet tartósan számítani. Másfélék biztosan nem fognak többen jönni, mert eddig se jöttek, hiába csaltuk őket. (Akár mekkora is egy hétig pl. a ,,középkori piac”.)

E kis kitérő, melyet helyzetértékelő érvelésemet erősítendő szándékkal írtam, arra volt jó, hogy alátámasszam állításomat: Egyáltalán nem tragédia, hogy – a legutóbbi hír szerint – felmondott az egész Barta Dóra vezette balett-társulat. Lépésük érthető, szolidaritásuk vezetőjük iránt, tiszteletre és elismerésre méltó. Meg kell azért őket is tartani és változatlanul támogatni. De nem a színház rovására! A városnak azt a 7 millát sürgősen át kellene utalni, hogy pl. kifizethessék az elmaradt béreket, mert azt – értesüléseim szerint - az előző direktor december óta elmulasztotta.(!?) (Ezért majd biztosan számon kérik az illetékesek, mert nem fizetni a dolgozóknak hónapokon át, az főbenjáró bűne bármely vezetőnek.)

A színház vezetése egyébként talált egy új embert a tánctagozat élére, aki kiváló reputációkat felmutató táncművész és mellesleg a híres Experidance Együttes szólótáncosa. Ez pedig nagyon biztatóan hangzik, mert akkor elképzelhető lesz Egerben egy új, nagyon népszerű, magyar néptáncelemeket alkalmazó táncstílus meghonosítása is. Ez érdekelheti a külhoni turistákat is.

Nem gondolom hát, hogy a színház körül zajló – egyébként súlyos - gondokat boszorkányüldözésnek, politikai erőfölény fitogtatásának, tehetséges és tehetségtelen emberek méltatlan szélmalomharcának kell láttatni. Mert nem azok! Azonban minél inkább csak ezt a fajta attitűdöt hangsúlyozzák úton útfélen, annál inkább eszkalálódik e sehová nem vezető helyezet, aminek a végén mindenki csak vesztes lehet. Legfőképpen Eger!

Nem akarom elhinni, hogy egyes kritikusoknak, közíróknak érdekük volna az egri színházat morálisan lejáratni, hírnevét, művészi szándékait kétségbe vonni. Írod, kedves Iván, hogy ,,…a lokálpatriotizmus az otthont barátságosnak, míg a provincializmus a világot ellenségesnek tartja. Ebben az összefüggésben érdekes az, ami az egri Gárdonyi Géza színházban történik és ezért tipikus a tánctagozat esete.”

Nem, szerintem nincs így! E a történet, ahogyan a világ működése, nem fekete vagy fehér. Nincsenek eredendően rosszak és jámboran védtelen jók. Itt csupán némi marakodás, tapasztalható a közpénzek felett. A többi meg körítés, porhintés, ami mindezt leplezi.

Látni kell, hogy mi a város lakóinak érdeke: Eger kultúraszerető népének olyan színházra van szüksége, ahol jól érzi magát, amit magáénak érez. A város kereskedőinek, szállodásainak, borászainak és egyéb vendég-szolgáltatóinak meg sok turistára van szüksége. A város polgárainak egy élő, gyarapodó városra, pezsgő kulturális közéletre. Ez a valódi közcél. Ha pedig az ilyen elítélendő, lesajnálandó provincionalizmus, attól én például vállalom.

Radó István