Na, most tessék lokálpatriótának lenni! Előre bocsájtom, hogy nem vagyok elfogult, legalábbis pozitív irányban biztosan nem a tánccal kapcsolatban. Gyermekkorom szörnyűségei közé tartozott, amikor az Opera-bérletben balett előadást kellet néznem aprócska öltönyömben vasárnaponként, pedig a többiek a grundon vircsaftolhattak. Még azt sem mondhatom, hogy később megláttam volna a magas művészetet ebben a műfajban, bár Köllő Miklós, vagy M. Kecskés András pantomimes estjeire rendszeresen eljártunk, de azt akkor nem nevezték táncnak.

Komoly fenntartásokkal fogadtam az egri tánctagozat megalakítását is, és csupán a divathóbort begyűrűzésének tartottam. Tévedtem. Barta Dóra és táncosai nem alkalmi kiegészítőkként, a korszellem afféle ingóságaiként cicomázták Csizmadia Tibor színházának előadásait, hanem azok szerves részeként, esetenként gerinceként tartották egyben a mutatványokat. Fiatalokat vonzottak, üdeséget sugároztak, és persze tologatták-feszegették a modern és az elviselhetetlenül modern határait, mint az egy rendes művésztől illik. Annyira szerves részei voltak a színházi életnek, hogy a tagozatok között elindult szaktudás-transzfer olyan új minőségeket hozott létre, mint például az énekes-prózai-táncost. Előadásuk, megjelenésük mindig élvezetet nyújtott, sikerük kétségtelen és elvitathatatlan. Aki mégis el akarja vitatni, az egyszerűen hazudik.

Pikantériája a történetnek, hogy ez az érték tényleg nem jöhetett volna létre, ha nem motorja a történetnek egy városát szerető lokálpatrióta. Barta Dóra már nem egy „bocsánat, hogy élek” művész, hanem egy világot látott, energikus és ambiciózus alkotó, aki tisztában van saját értékeivel, azokra büszke. Az ilyen művész elvárja, hogy olyan kontextusban ítéljék meg alkotásait, személyét és cselekedeteit, amelyben nincs helye provincializmusnak, mert az pont az ellenkezője mindannak, amit képvisel. A lokálpatrióta attitűd csakis azt jelentheti, hogy büszke egriségére, abból táplálkozik, innen indul, ide tér vissza, mint a nagyvilág azon szeletére, ahol otthon érzi magát. Mert a lokálpatriotizmus az otthont barátságosnak, míg a provincializmus a világot ellenségesnek tartja. Ebben az összefüggésben érdekes az, ami az egri Gárdonyi Géza színházban történik és ezért tipikus a tánctagozat esete.

Nyilvánvalóan új jelenség az ügyben, hogy ezúttal nem a politika bújik ál-szakmai köntösbe, mint ahogy azt eddig megszokhattuk, hanem a direktor vonogatja a vállát, mondván: a politikusok szólították őt fel, hogy váltson le ezt-azt. A politikusok meg azt üzengetik, hogy az igazgató kérésére telepítettek selyemzsinór gyárát a színházba. Úgy tetszik, hogy egynél kisebb számok szorozgatják egymást, így aztán a végeredmény egyre apróbb. A színház is csupán a társadalmi viszonyok egyik tükre, így különösebben nem kell csodálkozni, ha a szellemi szabadesés magával ragadja a kulturális intézményrendszert is.

Na, most tessék lokálpatriótának lenni! A konzervatív egri polgárság, ha egyáltalán van ilyen, eddig nem az értékmentéssel, a jól működő megvédésével volt elfoglalva, hanem önmaga nagyszerűségének való emlékállítással, hatalma betonba öntésével. Nem a történelmi uszodát akarta megmenteni, hanem mellé felépíteni újat, nem a meglévő kulturális tereket akarta élhetővé alakítani, hanem helyette új agorát építeni stb. A dicső múlt meg ránk roskad, például a Vár esetében konkrétan is. Pedig Egernek lenne mit tennie elismert értékeivel, amiket nem csak megörökölt, hanem valami befolyásolhatatlan főtétel miatt folyamatosan képződnek is. Alighanem ennek a felismerése vezette arra az egri önkormányzat prominenseit, hogy hétmillió forintot színházi értékmentésre szánjanak: azzal a kitétellel adták volna a teátrumnak, ha Barta Dóra és tagozata változatlan formában marad. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan feltételt jelentett a színház új vezetésének, és könnyedén söpörte félre, az intézmény művészi viszonyaiba történő durva beavatkozás címén. Most azonban más a helyzet.

Na, most tessék lokálpatriótának lenni! Barta Dóra és társulata, kitűnő táncosok(!), itt üldögél a Dobó-téren. Van hétmillió forint, amit nekik szántak. Van közönség igény, van turisztikai attrakció igény, van képzési igény. Vannak próba- és akadnak játszóhelyek is a városban. Semmi más nem hiányzik, csak egy kis elszántság, egy kis üzleti számolgatás és Egernek lehetne táncszínháza, ami, ha lecseng a bolondóra, újra egységet alkothat a kőszínházzal, a bábszínházzal. Na, ez lehet a konzervatív, lokálpatrióta gondolkodás lényege: átmenteni, megóvni, padláson rejtegetni azt, amit fontosnak tartunk, hogy megmaradjon.

Most éppen nem az utókornak, hanem a jelennek.