Mondom jelenetsor, mert cselekmény, történés ebben az előadásban nincs egy fikarcnyi sem. Az ún. altesti humor és kiszólás, utalás az jelen van, mert e ,,műfajba” még ez is belefér. A tény, hogy a darab szereplői mégse mennek le ,,kutyába”, annak tudható be, hogy a rendező legalább teret és lehetőséget ad színészeinek a játszásra, a jó értelmű komédiázásra. Hagyja, hogy megmutassák helyzet- és karakterteremtő képességüket és néhányan az ehhez szükséges tehetségük nézővonzó villanásait.

 

Hát igen, látszik, hogy a rendező, Máté Gábor a jelenkori magyar színjátszás ,,no name” második vonalát képviseli csupán, de azért és voltaképpen színész volna ő és ezért (is) lehet benne annyi becsület kollégái iránt, hogy lehetőséget teremt a színészi játékra. Ezt tartom egyébként egyetlen közreműködői erényének e darab kapcsán.

 

A ,,színdarab” prospektusából nem derül ki, hogy ki írta a szöveget, melyet az összefüggéstelenül következő jelenetekben a névtelen és alkalmi szerepváltó szerepelők mondanak. A kommunikációs ürügy nyilvánvalóan a mobiltelefonálási szokások és az azokból következő, tipikus élet- és konfliktushelyzetek, napi gondok, praktikák, félreértések, összetűzések, avagy és főleg az intim szférák figyelmetlen kitárulkozásai.
E szabados, bárki által igényelhető és használható kommunikációs kortünetre reagálva lehetett volna akár egy kiváló karaktereket bemutató történetet alkotni. Benne szeretetet, gyűlöletet, lelki és testi rútságot, valós problémákat történetfolyamban összeállítani. Persze ehhez kellett volna egy Molnár Ferenc vagy még inkább és például egy Spiró György…
Nem lett. A néző nem kapott sztorit, pedig fizetett érte. Nem volt ki megírja. Nem tellett az alkotói tehetségből – alkotó híján…

 

Mégis siker volt. Na nem kirobbanó, fergeteges, katarktikus, mindent elsöprő, csak siker. A nézőtér tele volt, akadt olykor egy kis ványadtan nyíltszíni taps és a végén háromszor is kijöttek meghajolni a színészek. (Harmadszor azért nem kellett volna…) Mert a darab sikere ezúttal kizárólag őket illette. Ők érdemelték ki. Persze nem egyenlő arányban, mert ez így szokott lenni.
Két príma komédiást érdemes először is megemlíteni: Fenyő Ivánt és Mészáros Mátét.

 

Nem túl príma komédiásként, ám tisztes helyzetkomikusként megérdemli a megemlítést Görög László, akinek egy késő esti televíziós történelmi sorozat narrátoraként elkövetett ostoba stílusa nem mentség, bár feledhető, Ötvös András és Járó Zsuzsa. Némi csalódást okozott: Kaszás Gergő, Hüse Csaba és Bozó Andrea. Az első kettő azért, mert ők egyébként tehetségesek, de most egyszerűen kevesek voltak, vagy nem hagyták őket játszani, az utóbbit meg kár magyarázni.

 

Egyszerűen utálom azt, hogy bemegyek egy színházba és csak a csúffal, a torzzal, a bunkóval és a deviánssal találkozok a színpadon. Mindazzal, ami az életet csak lehúzza, bemocskolja és megbecsteleníti. Máté Gábor, a közepes aktor és alkalmi rendező, pinabubusként biztosan jó teljesítményt nyújt, amit egy nemrég elhunyt tv-s műsorvezető hölgy részletesen megírt, ám ez még nem ok arra, hogy undordarabot okádjon elém, a színpadra.