Túlnyomórészt gyermekeket, nőket és öregeket, mert a munkaképes férfiakat már korábban a Magyar Királyi Honvédség úgynevezett munkaszolgálatos századokba sorozta és kényszermunkára hurcolta (később nagy részüket megölte). Őket szekéren, majd gyalog előbb Kerecsendre hajtotta, majd néhány nap múlva tovább Maklárra, ahol azután zárt marhavagonokban, négynapos, élelem és víz nélküli szörnyű utazás után az auschwitzi megsemmisítő lágerbe szállította. A megérkezést követő órákban szétválasztották őket munkaképesekre és elpusztítandókra. Ennek következtében a 3400 ember kétharmadát azonnal meztelenre vetkőztették és zárt kamrákba terelték, azt mondván nekik, most zuhanyozni fognak. Ám víz helyett halálos gázt árasztó kristályokat szórtak be a plafon nyílásain keresztül, amitől a bezártak (nők, gyerekek, öregek) szörnyű kínok között lelték halálukat. Ezután a hullákat kiskocsikra rakták és azt áttolták hatalmas kemencékbe (krematóriumokba), és ott jeltelenül elégették őket.

Több mint 400 000 magyart hurcoltak el és öltek meg alig három hónap alatt. A vidéki zsidó származású lakosságot teljes egészében. Ennek következtében és lényegében lerombolták, megsemmisítették nemzetünk modernizálódott polgári kultúráját, társadalmát, szellemi és anyagi vagyonát. Eltüntettek több tehetséges generációt, műveltséget, tudást, tapasztalatot, emberi és szellemi értékek tömegét. E magyar genocidium talán száz évre is visszavetette hazánk vidékfejlődését és modernizációs befogadó készségét. Bűnbakká és hullarablóvá vagy csupán; néma cinkossá tette az egész magyar társadalmat. E rettenettel való őszinte és fájdalmas kollektív szembenézés mind a mai napig várat magára. Még egy méltón megemlékező szobor vagy más emlékmű sem áll a városban sehol. (Igaz, Gyöngyösön sem, ahol pedig az áldozatok száma dupla annyi volt, mint Egerben.) Ami maradt az emberek jelentős részének emlékezetében, az inkább a gonosz emlékű, leginkább a bűntudatot tápláló, sunyi antiszemitizmus, avagy az emlékezetkiesés, a spontán lobotómia. Ez a szörnyűséges és borzalmas népirtás még csak 66 éve történt. Mint írtam, nincs róla méltó emlékmű Eger városában. Csak ez a színdarab; egyelőre.

Tudom, hogy nem így kellene kezdeni egy színházi előadásról szóló írást. Tudom, hogy nem mindig az elmesélt történet a fontos, hanem a színházi varázs, az emberi színjátszás sokszínűsége, a karakterek, az érzelmek megformálásának megteremtése, csodája. Tudom, hogy az érzelmek, indulatok, vágyak által keltett feszültségek megszületése, azok felerősödése, majd kioltása, újrakeltése a fontos egy színház nézője számára. Tudom, hogy akkor igazán jó egy színdarab, ha sikerül érzelmileg is átélni, megérteni és többször is emlékezve felidézni a színpadon látottakat. Tudom és üzenem minden olvasónak, színházszerető egrinek, hogy ez az előadás fantasztikus volt. Fantasztikusan jó, hatásos, érzelemdús, felkavaró, felháborító. Na és baromian vérprofi!

Blaskó Balázs, ez az 56 éves egri színművész, festő, vidéki producer és barátaival Eger várvédő mítoszának nyaranta állandó színpadi megteremtője egy meglepően tehetséges színházrendező. (A meglepőenről majd még később.). Blaskó színészválasztása, színészvezetése, az ősi színjátszás legbeváltabb eszközeinek ízléses és arányos alkalmazása lényegében a semmiből, egy apró kis színpadon díszletek, jelmezek nélkül, néhány képpel, két paddal, na és tizenegy kiváló színésszel megteremtette a csodát. A színjátszás csodáját.
Néztem Saárossy Kinga egyszerű, eszköztelen epizódjátékát, hallgattam szép mélyhangját, láttam a fájdalmas meghatottságról árulkodó könnyeit és én is nyeltem a magamét közben.

Mészáros Sára fiatalsága, életszeretete, naiv boldogságvágya, a halállal szembenéző optimizmusa és az ő könnyes szemei is elhitették velem, hogy a borzalmak átélése ellenére mégis lehet és kell továbbélni, szeretni, remélni, bízni; Nádasy Erikát eddig kitűnő énekes előadóművészként, dögös színpadi vampként és Edit Piaf kései klónjaként ismertem. Erre ő képes volt megdöbbenteni, szívszorítóan hiteles anyaként bemutatni azt a mérhetetlen és halálig tartó, önfeláldozó anyai szeretetet, amire akkor mindig képes egy nő, ha magzatait veszély fenyegeti.

Szabó Emília nemcsak e színház ügyeletes üdvöskéje. Nemcsak egy jó énekes, táncos színésznő, szép alakkal és kiválóan iskolázott énekhanggal. Pedig eddig csak ennyit hittem róla, amikor láttam a Chicago című, semmiről sem szóló, üresen csillogó darabban. Nem! Szabó Emília tehetséges és hivatásának maradéktalan birtoklója.

Dimanopulu Afrodité régóta egri színész. Bármit játszik, azt legjobb tudása szerint teszi. Mindig hiteles, nincsenek manírjai, nem játszik túl egy szerepet, mint a rossz színészek szokták. E darabban most nem főszerep az övé, mégis fontos. Amikor jelen van, ott van.

Ivády Erika, Balogh András és Várhelyi Dénes is vállalja az epizódszereplők hálátlan sorsát, hogy most csak azok, amik. Ámde fontosak, mert ha jól teljesítenek, akkor az a darab művészi értékét emeli. Ám, ha ne adj Isten ripacskodnak, harsánnyá válnakNos akkor bizony tönkre tehetik a darabot vagy, csak hiteltelenné a jelenetet. Természetesen nem történt most ilyen. Sőt. Ők hárman hozzátették a történethez, amit kellett.

Kertész Lilly, Fábri Péter és Blaskó Balázs talán megpróbált e színdarabbal egyféle információs mulasztást is pótolni és emlékművet állítani a magyar vidék elpusztított zsidóságának. Ha csak ennyit tettek volna, az már óriási érdem.

Ennél sokkal többet tettek. Missziót teljesítettek! A színházművészet eszközeivel szuggesztíven felidézték a múltat, melyet Blaskó Balázs rendezői tehetsége fantasztikus drámai erővel teremtett meg. Meglepő módon tehát a Látogatók c. színdarabbal egy új, tehetséges színházrendező is bemutatkozott, akiből talán még színházmegújító válhat.