Requiem a földért, magunkért: a pusztulás képei, apokalipszis. Csak érzeteink és sejtéseink vannak, ki nem mondható félelmeink, jelek, melyek valamire figyelmeztetnek – ajánlja az előadást Barta Dóra.

A darab koreográfus-rendezője szerint az előadás lélektanilag nagyon bonyolult, többrétegű, összetett pillanatot ragad meg, egyszerre siratja a halottat és ünnepli az életet, egyszerre rémít el a haláltól és hirdeti a megváltást, figyelmeztet az elkerülhetetlen elmúlásra.

Ma nagyon önző és egocentrikus világban élünk, ami ugyanakkor mélyen magába fordult, depresszióval teli- miközben az igazi problémákat nem látjuk, kesergünk a lényegtelen hétköznapi dolgokon. Pedig már nem a „saját halálunk”-tól kellene félnünk, hiszen sokkal nagyobb dimenziókban lassan az egész emberi létezés kerül veszélybe. És ezt meg kellene látnunk, életünket belekapcsolni abba a nagyobb összefüggésrendszerbe, melyben a régi természeti népek éltek, ahol az egyéni halál csak a nagy körforgás része volt.

És a lényeg: a természet, a föld egyensúlyának megtartása. Ma pont ez az egyensúly bomlik fel, az egyén élete és halála semmi kapcsolatban nincs a természettel, a nagy körforgással. Pedig meg kellene látnunk azt, hogy nem kizsákmányolói vagyunk egy bolygónak, ahonnan továbbállunk, ha majd nem képes ellátni minket. Egyelőre nem találtak más élhető égitestet. Úgyhogy nincs más választásunk: itt kell megértenünk a bolygó olyan törvényeit, melyek összehasonlíthatatlanul erőteljesebbek, mint az emberi élet röpke idejének önző törvényei. Talán még nem késő ezt belátnunk.