Ki ne ismerné a holló esetét a rókával, a nyáron lazsáló tücsköt és a szorgos hangyát, a hiú szarvast és a bátor oroszlánt és így tovább? La Fontaine állatmeséin évszázadok óta nemzedékek nevelkednek, hiszen a kiváló szerző fabuláiban mesterien éri el, hogy az állatok tulajdonságait magunkénak érezzük, s még el is töprengjünk rajta. De a mesék önmagukban, mindenféle tanulság nélkül is szórakoztatóak, izgalmasak, és könnyen érthetőek a legkisebbek számára is.

A tucatnyi, egymástól különálló történetek kiválóan szerveződtek egy kerek, egész történetté az előadásban, amely középpontjában az állatok királya, egy cirkuszi oroszlán (Tunyogi Péter) és az ő monológjai állnak. A jelenetek között az oroszlán – megszakítva az egyébként szünet nélküli előadást – kiáll és kissé szájbarágósan ugyan, de segít levonni a tanulságokat. Segít azoknak, akik nem ismernék fel a lusta tücsköt, a félős nyulat, a ravasz rókát, a lassú, de kitartó teknőst és társaikat – vagyis teljesen felesleges ez a didaktikus, tanító jellegű belemagyarázás. Az inkább felnőttekhez szóló, Karafiáth Orsolya által írt dalszövegek fordulatai, szóhasználata is a gyermekek számára amúgy sem mondanak annyit, amennyit az író és a rendező esetleg gondolta.

Az alaptörténet szerint az oroszlán, aki az uralkodók ideájának tekinti magát, fogja össze a különböző állatokból álló kis csapatot. Teszi ezt addig, amíg a róka egy cselszövéssel le nem taszítja trónjáról. Az oroszlán levonja az erkölcsi tanulságot, miszerint ő sem tökéletes, és nem a tekintélyelvű uralkodás, hanem a békés együttélés biztosítása az ő feladata. Eközben ismerjük meg jelentről-jelentre a birodalma többi lakóját.

 

A Badora Dance Company táncosai mesterien utánozzák az egyes állatok mozgását. A mozdulatokból könnyen – még a gyermekek is – asszociálhatunk azokra az egyértelmű, emblematikus emberi és állati tulajdonságokra is, amelyekre építette La Fontaine az egyes meséit. Humoros, látványos és mozgalmas epizódokba sűrítették a szerző életművének legismertebb alakjait és történeteit.

A zene (Solti Árpád) nagyszerűen dolgozik alá az előadásnak azzal, hogy erősíti a hangulatot, az állatok karaktereit. A dalszövegek kevésbé szerencsések abból a szempontból, hogy azok szóhasználata és kifejezései a gyermekek számára kevésbé érthetőek. Karafiáth Orsolya sorai inkább szólnak a felnőttekhez, akik egyrészt jóval kevesebben vannak a nézőtéren, másrészt nem biztos, hogy igénylik a mesék ilyesfajta erősítését. Olyan érzésünk is támadhat a dalszövegek hallatán, hogy a dramaturg (Almási-Tóth András) – aki egyébként mesterien csinált egy egész, kerek történetet az epizódokból – és Karafiáth ezzel szeretné aktuálissá tenni az amúgy örök igazságokat megfogalmazó fabulákat.

A jelmezek (Horn Enikő) és a maszkok (Kovács Dániel), illetve a díszlet (Miarecky Edit) is az emberek és az állatok közötti párhuzamokat idézik fel. A díszlet együtt hangsúlyozza az állatok természetes életterét a zöldellő tisztással és a fákkal, illetve az emberi jelenlétet a cirkuszból vagy vidámparkból leselejtezett kellékekkel. A ruhák is az emberi öltözékeket idézik, míg a maszkok az állatok fejére hasonlítanak.

A rendezés, a darab – az oroszlán (ki)oktató fejezeteit és a dalszövegeket leszámítva – összességében jó, egységes képet mutatnak az egyes fejezetek, a táncosok – Kulcsár Noémi, Horváth Zita, Nagy Eszter Kata, Ur Annamária, Zombori Dorottya, Feledi János, Kiss Róbert, Csere Zoltán, Darabont Áron – koreográfiái és produkciói pedig élmény számba mennek. A gyermekekhez még közelebb került La Fontaine, a Gárdonyi Géza Színház és a tánctagozat.