„Előző este, még az újvidéki színházban, nagy siker volt, isteni volt a hangulat, és meghívták az Alkoholisták című előadást őszre a szerb színházba. Ha láttak még élhető várost, kedves embereket, akkor ez az. Esténként megtelnek a teraszok, mindenféle zene az utcákon egymást érő helyeken, ki mit akar, megtalálja. Olyan érzésem volt, hogy amit mi elfelejtettünk az életről, azt ők meg tudták őrizni! Hogy még van kedvük és idejük délután leülni egy kávéra a főtéren, este egy sörre a presszóban, vagy folk-kocsmában, vagy diszkóban. Járnak étterembe, pedig nincs több pénzük. Csak érzéseik és azokra nagyon vigyáznak.

 

Belgrádban mi a prezentáció kategóriában szerepeltünk (benne vagyunk a fesztivál évkönyvében is). A Bitef templomban játszottunk. Workshop-nak hirdették, ezért viszonylag kevesen voltak, de szerették a produkciót. Októberben lesz a megbeszélés, értékelés, de mindenképpen együtt akarják tartani a csapatot, a csehek nélkül, lengyelek és spanyolok, olaszok egészítenék ki a képletet. Persze igyekeztünk látni is valamit, nem csak játszani. Láttam egy belga előadást, lenyűgöző tánc és mozgás, énektudás, párhuzamosan két nyelven – franciául és angolul – mondták a színészek a szöveget, akik főképp profi és nagyszerű táncosok voltak. Óriási színházban, „eszelős” mennyiségű ember előtt ők voltak a nyitó előadás. Maga a darab nem volt értelmezhető szöveg nélkül és sok helyen ismételte önmagát, két óra egyben rengeteg, és azt igazán nem tudták kitölteni, de nagy élmény volt látni egy ilyen magas színvonalú játékot. Ehhez mindenre egyaránt alkalmas szereplők szükségesek – és még akkor sem lesz belőle igazi előadás.

 

Részt vettem korábban egy mesterkurzuson, amelyet a világhírű cseh rendező és színész, Jiří Menzel vezetett. Ő az az ember, aki a hagyományos színházat világszínvonalon csinálja, de csinálta színészként  is, harminc éve. A csoportban nagyon fiatalok voltak, akiknek a beszéd is nehezükre esett, és voltak  féltehetségek is, akiket meg rossz volt nézni. De a Mester színházképe engem megnyugtatott. Érthetően beszélni, a közönségnek játszani és nem a természetes felé rontani a nyelvet a színpadon, mert nem jelent semmit, ha a színpadon úgy jelensz meg, mintha illemhelyen vagy az aluljáróban lennél. A szöveg fontosságát és az azzal való játékot feszegette,  mindig hangsúlyozva, hogy a szöveg egy eszköz, de a színpadon mindenképpen csak színházi beszédet szabad használni. A nyelv öncélú rongálását szigorúan tiltja. Sok érdekes gyakorlatot mutatott a jelentek kapcsán, milyen izgalmas helyzeteket ad, ha valaki eltalálja a helyzetnek  és a karakternek éppen megfelelő szövegmondást, stílust, ritmust, mögöttes tartalmakat. Láttunk  egy előadás-felvételt is, amelyen egy komédiában  részeget játszik, sírtunk a nevetéstől, világszínvonalú bohóctréfa volt - véres komolysággal. 

 

Szerencsésen találtam néhány olyan dolgot, amitől felteszem a kérdést: Mi történik a magyar színjátszással? Lassan olyan szintre sikerül rántani, mint a focit (csak az kevésbé zavar, mert nemigen van hozzá közöm)."

 

Beszámolók, érdekességek, információk az egri színházról: http://gardonyiszinhazblog.gportal.hu