Hogy került kapcsolatba az alapítvánnyal?
Szabó Sipos Máté: Kezdetben arra kértek fel, hogy tartsak zenei foglalkozásokat a gyerekekkel, illetve csináljunk egy koncertet, amiben az Egri Szimfonikus Zenekar szolgáltatja a kíséretet a gyerekek különböző produkciójához.  Azonban ahogy megismerkedtem velük, azonnal az kezdett el érdekelni, hogy mi az, amit csak ők tudnak? Hogy tudnánk közösen létrehozni valamit, amiben felszabadultan jelen lehetnek, egyéniségükkel, egyediségükkel? Ezért olyan foglalkozásokra, zenei együttlétekre gondoltam, amikben egyéni képességeik gyorsan zenei élménnyé realizálhatóak.  Egy számukra írt speciális mű megalkotása volt tehát a cél, mely a foglalkozások alatt folyamatosan érlelődött és általuk is változott.
A „Bújj, bújj zöldág” kezdetű gyerekdal lett a témája ennek az új műnek, mely „Az aranykapu” címet kapta. Az Egri Szimfonikus Zenekarral közösen előadott darab egy teljesen egyedi hangzásvilággal szólalt meg. Hogy kezdtek neki?
Szabó Sipos Máté: A közös játékok, improvizatív feladatok során térképeztem fel, hogy a gyerekek közül kit mibe lehet bevonni, mi az a hangszer, amivel ügyesebben tud bánni, mi felel meg a képességeinek. Így mindenki részese lehetett a közös zenélésnek, képességeinek megfelelően. Lehet, hogy valaki csak egy csengőt kapott, de volt olyan is, akivel xilofon duettet játszottam. Volt, aki az ajtón kopogást élvezte a legjobban. Az egyik kislány mindent nagyon lassan csinált, ez behatárolta, hogy a ritmus szempontjából mely részekben vehet részt.  Volt egy rész, amit egy tornaszőnyegen dobolva gyakoroltunk. Amíg a többiek többször is ráütöttek, ő csak egyetlen ütésig jutott. De ebben az egy ütésben minden benne volt, mindent beleadott… Lenyűgöző volt.
Meglepő volt látni, hogy szép lassan megszűnt köztük a rivalizálás például a hangszereket illetően. Mindenki tudta mi a feladata, figyeltek egymásra és segítették egymást.
Hogy jutottak végül a kész műig?
Szabó Sipos Máté: A végső változatba belekomponáltam mindazokat az elemeket, amiket a zenei foglalkozásokon előtte gyakoroltunk. Voltak improvizatív részek és szigorú rendben előadott szakaszok is. A gyerekeket szabadabban, a zenekart kötöttebben kezeltem. A mű nagy része különböző hangszercsoportokkal létrehozott hangfoltokból, hangzó terekből áll, melyet hangutánzó hangszereken, ütőhangszereken, hangolt harangokon, vagy akár a saját testükkel és beszédükkel hoztak létre a gyerekek és a zenekar is.  A természetzene madárhangjain, a kezeikkel létrehozott esőimitáción keresztül a félelmetes szavalókóruson át az akusztikus hangsorba hangolt varázslatos harangzenéig sok minden érdekes hanghatás és hangszer megszólal a műben. Többek között egy számukra készített amadinda is, amin két igen tehetséges lány játszott. A mű záró szakasza egy örömteli táncmuzsika, melyben a mottó dallam is megszólal a gyerekek segítségével. Talán a legnehezebb ritmikai feladat ez volt számukra, hiszen egy aszimmetrikus ritmusú zenébe kellett belejátszaniuk az ismert dallam szakaszait.   A mű folyamatosan alakult bennem, bennünk, ami a végkifejletet nagyon izgalmassá tette. Úgy is mondhatnám, hogy egész az előadásig a mű talán csak bennem állt össze olyan egységgé, ami az előadáson hál’ istennek megszületett.
Hány foglalkozásuk volt összesen?
Szabó Sipos Máté: Körülbelül 10. Többször sajnos nem tudtam Egerre utazni, de tanáraikkal a gyerekek folyamatosan gyakorolhatták az egyes elemeket. És ne felejtsük el, hogy mellette a többi produkciójukat is próbálták! Hiszen ez a mű csak egy kicsi része volt az este számtalan csodás produkciójának, amit mind ők hoztak létre.
Mit szeretett volna kifejezni az előadással?
Szabó Sipos Máté: Szerettem volna, ha a mű nem csupán zene, hanem egy szimbolikus út is lenne, amelyen a gyerekek végigjárnak. A paradicsomi, vagy ideális létezés természetzenéjén keresztül az átélt traumák végső pontig fokozódó kríziszenéjén keresztül eljuthatnak az „aranykapuig”, amin ha kétségbeesetten zörgetnek, talán kinyílik és átvezeti őket egy befogadó, szeretetteljes közösségibb világba, ahol a harangok éteri zenéjéhez csatlakozva, feloldódhatnak egy örömteli táncban. Fel akartam hívni a figyelmet rájuk, tehetségükre, az életükre, ami el van rejtve hihetetlen munkával őket segítő tanáraik szívében  és iskolájuk falai közt . Meg akartam mutatni, hogy ezek a gyerekek, akik érzelmileg sokkal nyíltabbak és érzékenyebbek, mint talán „egészségesebb” társaik, minden nehézségük ellenére sugárzó szeretetet és megindító élményeket tudnak adni. Ha ugyanezt a szeretetet és őszinteséget sugárzod rájuk vissza, minden működik. Ebben a műben mindenki részt kapott, mindenki önmaga lehetett úgy, hogy közben együttműködött mindenkivel. Csodálatos dolog ezért a zene, senkit nem rekeszt ki, mindenkit elfogad aki belemerítkezik.
A zenekar hogy fogadta az improvizatív közös mű ötletét?
Szabó Sipos Máté: A közös mű mellett játszottunk más darabokat is, melyek táncot, vagy hangszeres játékot kísért. A nyitány és a többi aláfestő zene rövid idő alatt realizálható volt a gyerekekkel. Azonban  „Az aranykapu”  a zenekarnak is feladta a leckét, hiszen nehéz ritmikája mellett az  improvizatív részek is szokatlan feladat elé állították a muzsikusokat. Ráadásul a koncertet megelőző napokban egy nehéz szimfonikus hangversenyt is adtunk. Így hát nem volt sok időnk a közös próbára, de az előadáson minden helyre került és úgy éreztem mindenkiben összeállt a bennem érlelődött szándék. Mivel a gyerekek a zenekarral csak keveset tudtak előtte találkozni, jó volt észrevenni milyen érzékenyen reagáltak a felnőtt muzsikusok a köztük mozgó, vagy akár őket megszólaltató gyerekek minden rezdülésére.  Ezért is gondoltam, hogy a darab elején a különböző vonós csoportokat egy-egy gyermek szólaltassa meg egy-egy húr megpendítésével. Jelképesen tehát a zenekart is először ők szólaltatták meg.
Igen sikeresen…
Szabó Sipos Máté: Igen, sokan odajöttek a zenekar és a közönség soraiból is, meg voltak hatódva. De a színpadon is nagyon élveztük az előadást, nekem fantasztikus élmény volt. És nem csupán az előadás, hanem az út melyen eddig eljutottunk.
Kinyílt az Aranykapu?
Azt hiszem nem csak a színpadon, hanem ahogy láttam, a zsúfolásig megtelt színház nézőterén is. És a gyerekek nyitották ki, hogy mindenkinek kinyílhasson. De sok idő kell ahhoz, hogy szabadon átjárható legyen. Mert tényleg nagyon sokan eljöttek, és a legtöbb szülőnek óriási büszkeség volt látni a gyermeke produkcióját. De sajnos olyan gyerek is volt, akire nem voltak kíváncsiak a szülei. Most sem. Nem könnyű kérdés ez.
A zeneterápiák célja, hogy lehetőséget adjon a gyerekeknek érzelmeik kifejezésére, hiszen sokuknak semmi más eszköze nincs erre. Az együtt töltött idő alatt mennyit tapasztalt meg ebből?
Ezek a gyerekek nagyon spontának, nincs tettetés. Hihetetlenül őszinték az érzelmeik. Ha örülnek, megölelnek. Ha untatod őket, pillatok alatt otthagynak, ha nem adsz nekik feladatot, szomorúak, ha a kezedet nyújtod, nem engedik el. Ilyet kevés embertől kapsz.
Volt egy nagyon zárkózott fiú, aki sokat elvonult, hátat fordított a történéseknek. Attól féltem, hogy nem szeretne részt venni. Aztán feladatot kapott és a végén ő volt a legboldogabb. A háttérbe húzódó fiú a végén már a színpadon legelöl állt…
De mondok egy másik példát is. Volt egy szép szélcsengőnk, amit hallgatva egy felnőtt is egészen elbódul. És amikor a csengőkkel együtt megszólaltatták, szinte meditatív hanghatást hoztak létre. Megdöbbentő volt látni, hogy egy-egy hangzásnak mennyire át tudják adni magukat egészen megnyugodva. De igaz az ellenkezője is. Az intenzív ritmusokba is (például amikor az Aranykaput szimbolizáló ajtón doboltunk) teljesen bele tudják magukat lovallni. Figyelmeztettek is, hogy az erős ritmika akár ki is meríthet egy-egy gyereket.
Ezek miatt folyamatosan figyelned kell, így téged is folyamatos intenzív jelenlétre, odafigyelésre, kreativitásra sarkallnak.
Lesz folytatás?
Szabó Sipos Máté: Nagyon bízok benne. Mert ezek  gyerekek megérdemlik. Minden gyerek megérdemelné.

Forrás:
Új Európa Alapítvány, Gyermekgyógyító program
www.ujeuropaalapitvany.hu