Már, ha a kép a megnyitó másnapján ott van még az ideiglenes kiállítási felületként használt paravánon. Mivel ahelyett, hogy szakszerűen, de mondhatjuk így is: a minimális igényességgel, üveglap mögé helyezték volna a képeket, – amely a cikk írója szerint a kiállíthatóság egyik alapkövetelménye – kétoldali ragasztó segítségével rögzítették a munkákat. De legalább ezt is tette volna az ezért felelős kellő odafigyeléssel, ugyanis a megnyitó másnapján már voltak az ürességtől kiáltó paravánok, amelyekről időközben leestek a képek.

Tán nem tévedek, ha azt merem mondani, hogy jobb kiállításanyagot is ki lehetne válogatni a hallgatók munkáiból, de ettől függetlenül is egy művészt, ha az még csak egy hallgató is, kötelező megtisztelni azzal, hogy az általa felajánlott munkához a kellő tisztelettel nyúlnak. Ha ez megtörtént volna, akkor Kárpáthegyi István képe alatt nem az szerepelt volna, hogy Kerékgyártó István, és két kép tulajdonosa pedig nem a megnyitó előtt pár perccel jött volna rá arra, hogy felcserélték egymás munkáit, és rossz névtáblát ragasztottak munkáik alá.

És az sem mellékes, hogy az Oratorium Artium Pyrkerianum valójában alkalmatlan ilyen típusú kiállítótérnek. Hiszen az amúgy becses és csillogó épület ingergazdag környezetében elvesznek a képek. A fénylő aranyszegélyek, a színes, impulzív freskók elvonják a képekről a figyelmet. A jó kiállítótér semleges, háttérbe húzódó, szolgálatkész. És ez a Kápolnáról nem mondható el, hiszen az inkább szépelgő, csillogó és nagyon domináns.

Ezek után feltételezem, hogy a kiállítás gondozója, felelőse nem bánná, ha nevét összecserélnénk valamely más, hasonló státusban lévő személyével. Felcserélni nem fogjuk, s kiírni sem, hiszen nem ez a cél. De kérjük, legközelebb a minimális tiszteletet adják meg a műalkotásnak és gazdájának, legyen az egy jó kép vagy csupán egy közepes alkotás.