A pénteki nap legemlékezetesebb koncertjét Lajkó Félix adta. A hegedűvirtuózt Brasnyó Antal kísérte brácsán. A lenyűgöző erejű, impresszív előadásuk valósággal megbabonázta a jelenlévők nagyszámú csoportját. A későn érkezők kénytelenek voltak a hallgatóság szerencsésebbik felével megtelt termen kívülről hallgatni a két muzsikust. Az intravertált páros ezúttal is bátran feszegette a magyar és más kelet-európai népek zenéjének határait. A feszültségkeltő brácsa soha nem kívánt feltűnősködni, végig az impozáns hegedű maradt a figyelem középpontjában. Az az út bizonyult a legérdekesebbnek, ahogy a duó a viszonylag érdektelen részektől fokozatosan jutott el a katartikus pillanatokig. Ezt a rendkívül izgalmas folyamatot tényleg csak a legprofibbak képesek megvalósítani.
A szombati estén az érthetetlenül nagy népszerűségnek örvendő Besh o droM is színpadra állt. A végtelenül unalmas romaközeli tingli-tanglijukkal hamar táncra perdítették a közönségüket. Ehhez pedig csak a leggiccsesebb balkáni képeslapok buta pompáját kellett lefordítaniuk a zene nyelvére. Az eredmény a legjobb esetben is maximum hét percig életképes, itt mégis vevő volt rá szinte mindenki. A hamisítatlan lagzihangulatot különböző kozmikus effektekkel igyekezték korszerűsíteni, nem féltek bevonni a modern jazz üres kliséit sem. Ez utóbbi pedig csak a legritkább esetben kecsegtethet bármi jóval is. A butácska vizuálok kiválóan passzoltak a közepesen ostoba mulatsághoz, és magabiztosan táplálták az időközben bőven jóllakott gagyiéhségünket is. A Besh o droM a szó legszorosabb és legpejoratívabb értelmében vetette be a népámítás és a parasztvakítás eszköztárát. A fene vigye a pofájukat!