A Földért szól a Requiem a színház legújabb bemutatóján. Mozart fenséges gyászmiséje a végről alkotott érzetek, sejtések, ki nem mondható félelmek, jelek látomások koreográfiájában fogalmazódik meg, amelyhez a felelősség, a társadalmi értékrend újragondolása kapcsolódik.
Barta Dóra az előadás rendezője a bemutató előtt beszélt a darabról.

EgriSzín: Hogyan nyúltál Mozart művéhez?
Barta Dóra: Módfelett nagy tisztelettel. Önmagában értékelve a darabot, remekműnek tartom, s ezt tényleg nagyon komolyan gondolom. Amikor végighallgatom, és ezt nagyon sokszor teszem, kell pár óra, hogy elfelejtsem. Nagyon nagy hatással van rám, valószínűleg azért, mert már párosul képekkel a mű, amikkel én igyekszem kielégíteni.
Nagyon fenséges a mű, és nagyon érdekes, hogy ebben a helyzetben én, mint a kor alkotója mit tudok hozzátenni. Azt gondolom, patetikusan fenségesen fogalmazni nem lehet, hát mit tehetek? Hozzánk közelivé kívánom tenni, de használva azokat a tartalmakat, ami számomra pozitívumot jelentenek és ez a tényleg meghökkentő jellege, a nagyon mélyreható jellege a zenének segíthet abban, hogy én, mint állandó közlési vággyal rendelkező alkotó valamit el tudjak mondani.
Azt gondolom, hogy Mozart segít abban, hogy ezt közölni tudjam, így azt hiszem jó lesz ez a találkozás. Tényleg a lehető legnagyobb tisztelettel teszem ezt. Ugyanakkor - bizonyára a tőlem elvárt módon is - nem tudom régimódi értelmezésben felfogni a kettőnk kapcsolatát.
EgriSzín: Mi az üzenete az általad megfogalmazott előadásnak?
Barta Dóra: Azt hiszem, hogy szükség van a társadalmi felelősségtudatunk erősödésére, arra is szükség van, hogy jobban figyeljünk környezetünkre és egymásra. Nem azért mert én azt gondolom, hogy ilyen nagy szavakat tudok mondani, hanem azért, mert számtalan esetben lényegi tartalmak fölött siklunk el.
Lehet ez bármi. Én most a globális felmelegedés kapcsán hozom ezt szóba. Hogy mit gondolok erről? Azt gondolom, hogy olvadnak a sarki jégtakarók, emelkedik a vízszint. Egyszercsak az ember csak azt látja, hogy a feje búbjáig ér a víz, vagy még följebb. Na, akkor most mi van. Gyorsan megöleli a szeretteit abban az utolsó pillanatban. Tulajdonképpen ez az utolsó, pillanat volt az, ami engem mozgatott. Az utolsó pánikszerű pillanat, amikor az ember talán röpke pár perc alatt kezdi értelmezni az élet valódi lényegét. Valahogy érdekelt ez a pillanat és ez a tartalom, és mi van akkor, ha piszkáljuk ezt a tartalmat, és mi van akkor, ha egy kicsit elé megyünk, vagy egy kicsit vizionálunk ilyen képeket.
Mozart is a Jelenések könyvéből táplálkozott, a gyászmiséje nagyon érdekes apokaliptikus tartalmakat hordoz. Én nagyon figyelmesen tanulmányoztam a Jelenések könyvét. Arra adott lehetőséget, arra inspirált, hogy amilyen fenséges a zenemű, annyira homályosan lehet fogalmazni, mert olyan apokaliptikus képeket tudok párosítani hozzá, amik szürreálisak, kimondottan utópisztikus jellegűek, és szerintem a mai néző agyát valószínűleg egy kicsit megmozgatják olyan értelemben, hogy „mi van ha…” vagy „mit keresek én itt”. Ezek megint nagy szavaknak tűnnek, de én akkor is azt gondolom, hogy nem baj hogy ezekről van szó, a formája a fontos. Ha úgy mondjuk ki ezeket, hogy „jaj ki vagyok én itt a földön”, és „a táguló világegyetem vajon meddig tágul?, s egyáltalán hol vagyok a világban”, aminek az előadásmódja nagyon modoros és társul valami patetikus élménnyel, akkor engem nem érdekel annyira, mint akkor, ha ezt egészen natúr módon tudjuk ezt közölni.
Keresem ezt a csatornát. Milyen lesz, ha emberi módon, natúr módon tudom ezeket megfogalmazni, szürreális képek segítségével. Merthogy mindenképpen piszkálnom kell valamit ahhoz, hogy valakiben megmozduljanak bizonyos gondolatok, vagy rugók bekapcsoljanak.
Egyelőre nagyon szeretem és nagyon hiszek benne, hogy ez megmozdul, és nagyon bízom abban, hogy egyre többen szeretik, s a kultúrának az ilyen típusú igényével akarnak színházat nézni. Sőt táncszínházat, ami valljuk be egy nehezebb figura, mert a táncszínház olyan rettentő dolog, az ember azt hiszi, hogy semmit nem ért az egészből. Lehet, hogy sokkal többet ért, mint egy prózai darabból. Csak úgy, figyelni kell…
EgriSzín: Mennyire alkalmas a tánc az ilyen horderejű üzenet megfogalmazására?
Barta Dóra: Szerintem pontosan azért jó a tánc, mert nem konkrét. Én sem kívánok maximálisan konkrét lenni, hiszen szinte semmit nem tudok az egészről. Csak érzeteim vannak, elképzeléseim, logikai következtetéseim vannak, amelyek nagyon érdekelnek. Én önmagamon belül eljutok a-ból b-be, aztán talán c-be. De hogy a néző d-ig is eljut, azért van, mert lehet, hogy többet tesz mint én, aki csak felvetett bizonyos szálakat. Hogy ki hogyan bogozza ki, mindenkire rábízom. Leginkább azért bízom rá, mert ez a valódi lényege, és a tánc azért nem fogalmaz szóban, mert több mondat hangzik el. Egyszerre nagyon sok mondatot lehet hallani egy táncos mozgása közben. Az, hogy ki melyik könyvet olvassa az adott pillanatban, az nagyjából olyan, mint a biblia értelmezése.