Művészi teljesítménye és munkáinak egyedi minősége miatt mindenképpen megérdemli az „Év egrije” címet. Táncművészként, koreográfusként, táncpedagógusként gazdagítva a város művészeti erőforrásait, máris maradandót alkotott. Gondolataival, látásmódjával termékeny mozgatója a jövőbe tekintő egri színházi életnek, melyben nagyon izgalmas vállalkozásokkal, a rendezéseivel csábítja a nézőt és a szakmát új kalandok felé. Decemberben az általa rendezett Kaméliás Hölgy címszerepét táncolta két alkalommal. Barta Dórával az év végén beszélgettünk.

EgriSzín: Néhány nappal az év vége előtt hogyan összegeznéd 2009-et? Számodra milyen év volt?
Barta Dóra: Nagyon sűrű, nagyon izgalmas, nagyon feszült és nagyon termékeny. Ha összegezném nem tudnék mondani hasonló évet, ami ilyen sokoldalúan termékeny volt. Voltak időszakaim, amikor egy évben táncosként hat bemutatót csináltam és ez nagyon soknak számít, főleg mikor az ember főszerepet kap. Most alkotóként is meg táncosként is sokat szerepeltem, és ott voltak a bemutatók is. Azt éreztem, hogy olyan évet zárok, amiben Barta Dóra nem is ember volt, hanem valami alkotó gép, mert semmi másra nem volt időm, csak erre.
Minden pillanatomat a színház kötötte le, a társulatépítés. Az hogy a társulatom megvan, nagyon nagy mérföldkő, és az értük érzett felelősségem még nagyobb lett. Őrájuk vigyázni kell, úgy érzem meg is szerették őket Egerben.
Erről az évről azt tudom tehát mondani, hogy nagyon szélsőséges, nagy amplitúdókkal rendelkező év volt. Volt benne minden, de én ezt szeretem, valahol ez konzervál legjobban. Az ilyen nagyon sűrű, nagyon feszített tempóban vagyok jól.
EgriSzín: Ebben az évadban két rendezéseddel találkoztunk, amelyek középpontjában a nő áll. Van valami oka a választásnak?
Barta Dóra: Bevallom ez a vonatkozás csak utólag gondolkodtatott el. Biztos nem véletlen, hiszen női rendező és női koreográfus is viszonylag kevés van. Egy nő egyszerűen más módon gondolkodhat, és azt hiszem, hogy ezt az idézőjeles hátrányt előnnyé kovácsolhatom. Igyekszem olyan témát választani, amiben nagyon hitelesen szólhatok mint nő.
Az első darab a „Bifidus essensis, avagy tűsarkon a téboly”  nem szól másról, mint arról a generációról amiben én élek, azokról a frusztrációkról amik körülvehetik ma a nőt, és hogy ebben a kényelmetlen állapotban hogyan lehet az egészen mosolyogni, a méltóságnál megmaradni, és viccesen rátekinteni a női létre. A másik alapvető gondolatom pedig az, hogy nagyon érdekel a jelenkori társadalomkritika, ami nagyon könnyen tud táplálkozni egy már megélt amerikai társadalomkritikából aminek Bret Easton Ellis szerintem kiváló írója és pontos megfogalmazója. Ezt adaptálva Magyarországra, Egerbe, nem biztos, hogy mindennapjainkban megéljük, mert nem vagyunk gazdag amerikai szélsőséges réteg, viszont ennek ellenére érthetjük, és ettől az eltávolítástól éppen lehet nagyon közel is hozzánk az a probléma, hogy hogyan idegenedünk el a másiktól és hogy mennyire zárkózunk be ebbe a hatalmas szabadságba ami körülvesz minket. Alapvetően ez érdekelt és nyilván a női aspektust nem tudtam megtagadni és nem is kívántam.
A Kaméliás hölgy esetében így utólag nézve különösen jó hogy női oldalról közelítem meg. semmi más nem volt fontos. Elolvasva a művet, amit nem tudtam romantikus módon olvasni, azt éreztem, hogy ez igenis egy nagyon fájdalmas nyers mű. Attól romantikus csak, hogy van egy férfi, aki romantikus módon szeret egy nőt, s azt mondja, hogy mindenével együtt elfogadja. Persze nem tudja, de megpróbálja. Igyekszik mindent megtenni, a szerelmét romantikus módon adoptálni ebbe a közegbe. Pont emiatt elsősorban nem a cselekmény érdekelt, hanem a lelki tartalom. Az, hogy mi történhet egy nővel ha egy bizonyos életben egy-egy impulzus által egy új élet nyílik meg előtte. Egy nagyon tragikus sorsú nőről beszélhetünk, akinek az ajtajában már ott kopog a halál, és akkor egyszerűen újjá születik. Az volt nagyon drámai és szép, hogy van egy újjászületett „bébi-nő”, aki még nagyon fiatal, nagyon nyers, de nem tudja megélni az új életet, nem tudja újratérképezni magát és egyszerűen belehal ebbe a pillanatba. Ezt nőként érzékeltem, és nekem nagyon nagy veszteségnek tűnik, de közben azt érzem, hogy Dumas sem véletlenül egy élő alakról írta meg. Nagyon emberi a történet és én a lelki oldalára kívántam fókuszálni.
Azt gondoltam, hogy mindenki nagyon jól ismeri a Kaméliás hölgy-et. Meglepő, hogy nem annyira. De nem baj, mert így is érthető, s én most annak örülök, hogy sok iskolás megígérte hogy el fogja olvasni.
Egriszín: Mennyire nagy feladat számodra a rendezés?
Barta Dóra: Nagyon nagy, iszonyúan felelősségteljes feladat. Azt gondolom az jogosít fel arra, hogy ilyen módon is gondolkodjak és fogalmazzak, hogy nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem ami miatt globálisan tudok értékelni és látni bizonyos dolgokat. A szakmám kihívásaival már elég jól megvagyok, ezért éppen egy új szakma, egy új feladat az, ami számomra nagy kihívást jelent. Azzal amilyen módon felkészülök, amilyen módon magamévá teszek egy művet, azzal azt érzem, hogy felvértezem magam és pontosan tudom, a darab minden egyes pillanatában, hogy mit akarok és miért csináltam. Annak a felelőtlensége sosincs rajtam, hogy valami véletlenszerű lenne. A rendezés nálam egy extra állapot és mindent ennek az extrának rendelek alá. Mindig nagyon módszeres kutatómunka és érzelmi munka előzi meg azt, hogy hogyan dolgozom fel a művet.
Szóval a rendezés nagy feladat, és azt is tudom, hogy mindig új területen lenni, keményebb út, mint azon létezni amiről tudod hogy a tiéd. Ha csak táncolnék és csak koreografálnék, az csak úgy „menne”, mert tudom, hogy mit tudok. De engem érdekel mindig az is, amit nem tudok.
EgriSzín: Szereted a kihívásokat?
Barta Dóra: Igen. Azt érzem és látom, hogy nem tudok megnyugodni, meg azt is, hogy az ember sosincs tisztában valójában azzal, hogy mi az, amire képes. Bizonyára ezért van, hogy valaki sportol, ezért keres mindig valami többet. Vannak emberek akik nyughatatlanabb lelkűek. Én szerencsés vagyok, mert a körülmények abszolút elősegítik, hogy én ezekkel tudjak dolgozni tovább és olyan a szakmám is, amiben nagyon el tudok mélyülni.
Azért szeretem a kihívást, mert ha nem sikerül elérnem a célomat, vagy nem pontosan ugyanúgy sikerül valami ahogy elvártam, a befektetett munka az csak ad. Ebben biztos vagyok, akkor is, ha nagyon nehéz megélni a negatív dolgokat, a nehéz pillanatokat. Ha már elég erős az ember és összegezni tudja a múltat, akkor viszont minden csak pozitív lesz. Hirtelen eltörpül az az utolsó pillanat ami a cél előtt volt. Ami azt megelőzte, az a hosszú időszak, az meg olyan termékeny, olyan sokat ad és annyi tapasztalatot jelent, hogy hirtelen eltörpül a cél-pillanat.
EgriSzín:Van-e valami koncepció van abban, ahogyan te közelítesz a színházhoz és némileg átformálod azt?
Barta Dóra: Ezt bizonyára a színház és a tánc találkozása és összegyúrása jelenti egy darabon belül és talán a stílus és a közeg is. Nem volt véletlen és nem is az. Ez egy tudatos gondolat bennem, Bizonyára azért van, mert táncosként sok mindent megéltem ami eljuttatott egy stádiumba, aminek következtében kereső pillanataimban vagyok. Nagyon érdekel az újítás, a progresszió, és mivel úgy érzem, hogy a táncban már nagyon sok mindent ki tudtam próbálni, ezért keresem azokat az irányokat, ahová még társművészetként be lehet vinni.
A színházzal való találkozás gyönyörű, mert nagyon szeretem a színészeket mozgatni. Szeretem a mozdulataikat, a jó érelemben vett nyersségüket és a nem túl kontrollált világukat használni. Nagyon szép, ahogy egy ember ösztönösen mozog. A két terület közötti kapcsolatot már volt alkalmam tanulmányozni, és most úgy hozta a sors, hogy egyre több mű jött, amiben ezt meg tudtam élni. Mindez nem jelenti azt, hogy csak így szeretnék dolgozni.
EgriSzín: Mennyire partner ebben a színház vezetése?
Barta Dóra: Maximálisan. Nagyon nagy bizalmat szavaz Csizmadia Tibor igazgató, a társulat egy része is szeret ilyen művekben benne lenni. Azt merem mondani, hogy a tánc most van igazán Egerben. Addig amíg nincs színházi közegben, addig nincs a helyén a táncművészet.

Nagyon régóta szajkóztam, hogy jó lehet a tánciskola, lehet táncolni, a lehető legtöbb kvalitást belevinni, de a táncnak nem ez a felülete. Az igazi helye igenis a kőszínház és nagyon boldog voltam mikor azt mondta Csizmadia Tibor, hogy a rangjának és méltóságának megfelelő helyre kerüljön. Az én feladatom meg az, hogy kiváló táncosokat hozzak hozzá, hogy be tudjam mutatni, hogy mi az, ha valami jó.
EgriSzín: Mennyire tolerálja ezt a közönség?
Barta Dóra: Nem tudom pontosan. Azt érzem, hogy amikor olyan dolgokat teszek amiben kielégítem azt a közigényt, amiben tudom hogy jól szórakozik a néző, ott mindig nagyon egyértelmű, és pontos visszajelzést kapok. De felvállalom és azt merem mondani, hogy én most kockáztatok egy kicsit. Azt gondolom, hogy ugyanúgy mint a technikában, a színházban is van fejlődés és progresszió, és ha ismerem ezeket az új irányzatokat, akkor engem már az megfertőzött. Azt érzem, hogy be kell csempésznem a munkáimba ezeket. Az újítás és a másság elfogadása időbe telik.
Megvan az esély, hogy valakinek nagyon tetszik elsőre, és van aki számára kicsit idegenebb, mert nem szokványos. Én merem azt mondani hogy nem akarok szokványos lenni, és igyekszem valami sajátosat kialakítani, úgy érzem néha sikerül is. Ha nem is tudják hogy ez az én darabom, akkor is ki lehet olvasni belőle, hogy ott voltam a darab születésének a közelében.
Véleményem szerint nem szabad hogy a színház régimódi műfaj legyen, azt hiszem hogy a közönséget szocializálni kell kortárs módon. Ez nem annyira azokra vonatkozik, akik nyitottak. Vannak, akik valamit elvárnak a színháztól és én amennyire lehet szeretném azt közvetíteni, hogy nem biztos hogy meg kell béklyózni a színházat. Hagyjuk, hagy fejlődjön, hagy alakuljon, hagy irányuljon, és egy kicsit nyitottabban menjünk színházba. Ne akarjunk pontosan olyat látni, mint amit elterveztünk, engedjük meg a színháznak, hogy meglepetéseket okozzon. Lehet, hogy a meglepetés sokkoló az adott pillanatban. Egészen biztos vagyok benne, hogy még a negatív élmény is tovább billenti az egri nézőt.
Ha látom darabjaimat és hallom hogyan tapsolnak, azt gondolom nagyon szeretik és van valami amire fogékonyak. Biztos vagyok benne, hogy van akinek egy kicsit elfogadhatatlanabb még ez a világ.
EgriSzín: Gondolod hogy erre a színházra is nyitott lesz a néző?
Barta Dóra: Én nagyon vágyom rá. Azon túl, hogy én most darabokat készítek, vagy hogy az elképzeléseimet színpadi értelemben megvalósítom, aki ismer az tudja, hogy Egerbe azért jövök vissza, mert itt minden adott ahhoz, hogy olyan szellemiség szülessen és olyan közösséget ápoljon Eger, ami szellemi értékeiben abszolút fölér a város történelmi értékeivel. Állandóan arra vágyom, hogy itt megmozduljon valami olyan erős összefogás művészeti értelemben, mint például Ady idejében volt. Ez nem feltétlenül csak a táncra vonatkozik, gondolok ilyenkor a képzőművészekre is. Kicsit utópisztikus az elképzelés, de miért ne? Külön-külön rengeteg olyan alkotót és szellemet ismerek, akiket csak össze kéne fogni. Annyira érzem a városban a kvalitást, csak egyszerűen az összehálózást nem tudom megtenni, de nagy célom ez. Egerbe azért is jöjjenek, mert Eger valamilyen szempontból unikum. Az agyakban unikum, nem a kövekben. Én ezt csak érzem, és tudom hogy ezzel foglalkozni kell, ezt ápolni kell. Nem baj, ha nem engedik, nem baj ha falakba ütközök, nem baj ha kudarc ér, úgysem tudok mást mondani.
EgriSzín: Milyen lehet a színház?
Barta Dóra: Szerintem a színháznak olyan natúrnak kéne lenni, mint egy bevásárlásnak. Elmegyek vásárolni, mert otthon elfogyott minden. El kell menni színházba, mert ki vagyok ürülve.  Ez pont ilyen, nem kell nagy előkészület hozzá, csak be kell ülni.
A színház egy átlényegült helyzet lehet, egy rohanó, könnyen kódolható világban. Hagy lépjünk olyan mezőre, és hagy álljunk olyan helyen, hogy egy picit kiszakítson minket ebből a világból. Szerintem a színház ma ezt kell, hogy képviselje. Egy olyan helynek, egy olyan pillanatnak kell lennie, ahol az agyad arra van késztetve, hogy más ritmusban mozogjon, másra gondoljon. Ha nem nézed végig a darabot, akkor is tudjon asszociálni valami másra. Lehet, hogy magadra figyelsz. Én annak is nagyon örülök, ha egy néző nézi a darabot és elkezd magával foglalkozni. Erre való a színház. Az, hogy oda bejuss.
Szerintem ez olyan nagy változás, hogy ha valaki megéli, nem kell elmagyarázni, csak hagyni kell, hegy ez megtörténjen. Nem az a lényeg hogy tetszett nem tetszett, mert ez nem ilyen egyszerű, ennél sokkal több. Ki kell építeni az igényt erre, és ez nagyon sok emberrel megtörténhet.
Pont azt szoktam hallani, hogy a színház legyen olyan, hogy ott nevetni tudj, meg szórakozni könnyedén. Ez részben így is van, de nem csak ez. Biztos vagyok benne, hogy színház másra is hívatott. Nem véletlenül vannak különböző műfajok stílusok és lehetőségek. Vannak műfajok amikben nevettetni kíván, de nem lehet azt kiírni az épületre, hogy vígjátékszínház. Egy vidéki színház ezt nem teheti meg. Budapesten lehet, de itt mindennek meg kell jelennie. Azért jó az egri színház, mert minden irányban próbálkozik. Nagyon széles az a spektrum, amit bejár, és ez azt hiszem, hogy nagyon bátor vállalkozás. Van ilyen is, van olyan is, van köztes és szélsőséges helyzet is. Ha a vidéki színházakat nézem, akkor sokkal kisebbek, eltökéltebbek ezek a skálák. Egerben látszik, hogy van stílus, hogy valami ellen akar menni, de hogy ez sikereül-e maximálisan, azt nem tudom.
EgriSzín: Hol a helye a te művészetednek Eger kultúrájában?
Barta Dóra: Biztos hogy nem kikerülhető. Ha olyan ismerőseim véleményére hagyatkozom akiket nagyon nagyra tartok és fontos, hogy mit mondanak, akkor ez alapján úgy tudom elhelyezni, hogy a populáris és az alternatív művészet határán lavírozó irány. Ez egy ilyen kis trükkös vonal lehet, merthogy tudom és érzem mire van szükség, és milyen irányba kell ezt vinni. Ha ez a képességem megmarad, hogy ezzel tudok játszani, akkor talán nem szélsőséges és nem csak alternatív és nem szűk körű az, amit csinálok.
Most például a Mozart Requiem foglalkoztat, amiben a klímaváltozás mint téma megjelenik. A zenemű szól és gyönyörű, és van egy képünk róla. Ahhoz képest lehet, hogy egész mást fog adni ez a bemutató. Mivel a Requiem olyan zseniális és olyan erős mű, azt gondolom, hogy lehet arra használni, hogy valamit megszólaltasson az emberben, ami változtatásra késztet.
Én valamiért állandóan változtatni szeretnék, de csak azt szeretném, amennyiben lehet, hogy a megkövült dolgokból, a pozitív dolgok valósuljanak meg nagyobb mértékben. De a változtatásban mindig ott van egy destrukció is. Én így helyezném el magam ha lehet. valahol a szerethető és a kísérletező mezsgyén.
Egriszín: Milyennek látod Eger kulturális életét?
Barta Dóra: Hullámzónak. Vannak bizonyos dolgok, amik nagyon érdekesek, meg jól is sikerülnek, de nem érzek állandóságot abban, hogy mivé fogalmazta magát a város. Azt érzem, hogyha megkérdeznénk „Egert” egy interjúban, akkor nem tudna válaszolni hogy milyen kulturális életet kíván folytatni.
EgriSzín: Mit vársz 2010-től?
Barta Dóra: Nem tudom előre milyen év lesz, csak a várakozásaimat tudom elmondani. Talán kicsit nyugodtabb mint az előző volt. Talán összegzettebb, amiben több koncepciót és tapasztalatot látok.
2010-től mindenképpen előrelépést várok, hogy azt érezhessem magamban, hogy egyet előre léptem, és hogy ez már megvan. Ami birtokomba kerül, amiről fogalmazok, az textúrájában is megfogható lesz. A legnagyobb siker az lenne, ha egyre többen mondanák azt, hogy „én az ilyet szeretem, nekem ez tetszik”.

1 Fotó: Egri Szín