- A dedikáláson már túl vagytok. Hogy sikerült? Hogyan kell elképzelni az ilyet? Mert a köztudatban az szerepel, hogy van egy bizonyos korosztály, aki aláíratja az ereklyéket.
- Ez attól is függ, hogy milyen helyen dedikálunk. Nem a várostól, hanem magától a helyszíntől. Egy kicsit más réteg jön be egy könyvesboltba, mint egy rock-kocsmába, vagy egy olyan helyre, mint amilyen a mai volt: egy deszkás cuccokat árusító bolt. Azt gondolom, ahogy te is mondtad, nagyjából az az életkor, amikor az ember dedikáltatja a kedvenceivel a pólóját, a lemezeit vagy bármit, az nagyjából a 15-től 25-ig terjedő időszak életkorilag. Ők alkotják ennek a közönségének a túlnyomó részét, ettől pedig természetesen vannak eltérések: egészen kis srácok, akiket a szüleik hoznak, és idős emberek, akik vagy maguknak, vagy a szeretteiknek kérnek autogramot, ez elég változó. A mai találkozó is teljesen jól sikerült.
- Hagyomány nálatok, hogy amikor új albummal jelentkeztek és turnéztok, akkor mindig megelőzi az adott városban a koncertet egy dedikálás?
 - Az új lemezek megjelenésekor azt gondolom, hogy illik dedikálni, s különben is, mi szeretünk azokkal az emberekkel személyesen találkozni, akik a zenekart kedvelik. Egész egyszerűen sokkal közvetlenebb és sokkal emberségesebb az a fajta kapcsolat, amikor nem a színpadon áll az előadó. A Tankcsapda mindig is egy olyan zenekar volt, aki szerette a közönségét, szeretnénk mindenkit megismerni, ha nem is minden egyes embert, természetesen. Azt gondolom, hogy ezek a találkozások nem csak a közönség számára fontosak, hanem nekünk is. Egy szervezett dedikálás alkalmával sokkal jobban tudunk foglalkozni az emberekkel. Közös fotókat csinálunk, beszélgetünk, aláírunk mindenféle ereklyét vagy relikviát. Egy koncert után ez sokkal inkább sörözős, vállveregetős hangulatban telik. Az is teljesen jó, csak egy másik fajta hangulat. Ráadásul általában egy bulit követően azért eltelik 35-45 perc, amíg összeszedjük magunkat, lezuhanyozunk, átöltözünk, regenerálódunk, megiszunk egy sört, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk. Éppen ezért van sok ember, akik nem tudják, vagy nem akarják megvárni ezt. Ez is teljesen normális. Ezért lemezmegjelenés után a turnéval párhuzamosan igyekszünk dedikálásokat is tartani adott városokban.
- Milyenek az első visszajelzések? A lemez a közelmúltban jelent meg.
 - A várakozásunknak megfelelő a visszajelzés. Azt a lemez készítésekor is tudtuk, hogy ez egy viszonylag laza lemez lesz, egy olyan album, amely a zenekar dallamosabb, könnyedebb oldalát mutatja meg, nem pedig a súlyosabb sötétebbet.
- Ezt úgy kell érteni, hogy populárisabb lett a Tankcsapda?
- Már az első: Baj van című demón - amit '89-ben csináltunk - is volt már a szó mai értelmében vett pop dal, amit a mai napig játszunk. Táncos, éneklős, mulatozós sláger, tehát ez mindig is jellemző volt ránk, hogy a keménykötésű számok mellett voltak jól énekelhető, ha úgy tetszik, populáris dolgaink. Vannak olyan lemezek, ahol az egyik oldal dominál jobban, vannak olyanok, amikor a másik. A mostani inkább a lazább dalok albuma. Nem volt szándékos, most ilyen dalok jutottak eszünkbe. Az előző lemez egy sokkal sötétebb, sokkal durvább, sokkal nyomasztóbb hangulatú mind zeneileg, mind szövegileg, ez a mostani világosabbra sikerült. De ebben nincs az a fajta tudatosság, hogyha az előző olyan volt, akkor ez most legyen ilyen. Lehet, hogy a következő is populárisabb lesz, lehet, hogy a következő három megint súlyos lesz, ezt nem lehet tudni. Ami eszünkbe jut, azt vesszük fel. A lemez készítése közben már nyilvánvaló volt számunkra, hogy ez egy lazább hangulatú, vidámabb, színesebb lemez lesz az előzőnél a hangulatokat tekintve. Már akkor gondoltunk rá, hogy lesznek olyan emberek, akik azt mondják, hogy a Tankcsapda eladta magát, hogy már popzenekar vagyunk vagy diszkó. Ezek a vélemények már vagy 15 éve egyfolytában elhangzanak, hogy: „A zenekarnak már vége!”; „Az előző lemez jó, de ez már nem!”. A 15 évvel ezelőtti album esetében is volt erről szó. Viszont, ami ennél sokkal fontosabb, hogy a Tankcsapda közönségének a túlnyomó részétől – akik veszik a fáradságot, és nem csak felületesen, egy-egy dalba belehallgatva döntenek arról, hogy ez egy jó lemez vagy nem –, sok visszajelzés érkezett, hogy ez az album nagyon sokat ad. Azt gondolom, hogy ennek a lemeznek egy kicsivel több időre van szüksége ahhoz, hogy az emberek megemésszék, de szerintem néhány hónapon belül, mire a tavaszi lemezbemutató turné elkezdődik, mindenki úgy fogja fújni kívülről a számokat, mint a korábbi lemezek bármelyik dalát.
- A könnyedebb vagy a keményebb vonalat érzed inkább magadénak?
- Vannak olyan dalok, amiket nagyon vehemens, túl erőszakos zenével lehet igazán jól megjeleníteni, de vannak olyan hangulatok is, amiket egy szál gitárral. Ez pusztán csak hangszerelés kérdése. Az emberek, így a Tankcsapda zenekar tagjai is megélik az életük során a legnagyobb örömöket, de a bánatokat is. Ha ezeknek a hangulatoknak a leképezését próbáljuk zeneileg érzékeltetni, akkor vannak olyan dolgok, amelyek borzasztóan kemények, rettenetesen hasítanak, de léteznek nagyon vidámak és könnyen énekelhetők, táncolhatók. Ettől még ugyanaz a zenekar, ugyanaz az ember írja a szöveget, a zenét. Ez nem két külön világ, hanem egy világ különböző szegmensei, ahogy egy nap 24 órából áll, és abból pár óra világos, pár óra sötét. Attól még az ugyanaz a nap. Ezért én sem tudok ebből a szempontból különbséget tenni a számok között.
- A turné koncertjei mennyire azonosak egymással? Persze teljesen nem lehet ugyanaz, mert nem látványshow-ról van szó, ahol percre pontosan előre van írva, hogy 5.32-nél feljön egy díszlet, de mennyire követitek el egymás után ugyanazt. Ma itt vagytok Egerben, de, ha holnap mennék veletek Kazincbarcikára, akkor ott hasonló dolgot kapnék?
- Nagyjából igen. Ezen a hétvégén: ma meg holnap ugyanazt a dallistát játsszuk, elvileg ugyanaz a két koncert, de mégsem. Egyrészt teljesen másak a körülmények, más a helyszín, más a színpad, más technikai paraméterek vannak. Nem jobb vagy rosszabb, csak más. Ez pont olyan, mintha valakinek az egyik kedvenc hobbija például a vízilabda meccsekre járás lenne. Azt gondolom, hogy aki az egri vízilabdacsapatnak szurkol, mert látott már 2-3 egri meccset, nem fog a negyediken otthon maradni, hiszen az is hozhat számára újdonságot.  Pedig ugyanaz a medence, ugyanazok a srácok dobálják benne a labdát, mégis minden meccs lehet más. Így aztán egy-egy Tankcsapda koncertet is lehet így megélni: egyrészt a közönség az adott városból verődik össze, úgyhogy számukra ez a Tankcsapda koncert, másrészt pedig függetlenül attól, hogy a dalok összeállítását nem változtatjuk meg koncertről koncertre, nem játszunk majd a mai 25 dal helyett holnap másik 25-öt. Nekünk sem unalmasak a koncertek. Mindig van új kihívás, vannak új, izgalmas szituációk, helyszínek, technikai dolgok, emberek, bármi. Van nagyon sok olyan ember – ma este is lesz biztosan néhány olyan srác meg lány –, akikről tudjuk, hogy rendszeresen járnak városról városra Tankcsapda koncertre. Ha nekik nem unalmas "ugyanazt" látni vagy hallani, akkor azt gondolom, hogy azok számára, akik az adott városban jönnek el egy bulira, és másnap már nem jönnek tovább velünk – nyilván ebből van a sokkal több –, azok számára pedig végképp nem unalmas.
- Igyekeztek ilyenkor mindenhova eljutni? A legkisebb helyekre is?
- Ezen a mostani turnén is játszottunk olyan településen, mint például Előszállás, amiről addig, amíg oda nem mentünk, azt sem tudtuk, hogy létezik egyáltalán. Dunaföldvártól van 15 kilométerre, egy kis település. Akkora, mint Egerben az egyik lakótelep, vagy még kisebb. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy nincs méretbeli korlát, sokkal fontosabb inkább az, hogy az adott időszakban, amikor turnézunk, mi az elképzelés, mi a koncepció. A jubileumi turné hangulata az volt, hogy ebben az évben igyekezzünk eljutni a lehető legtöbb helyre, ahová még a normális határokon belül van értelme, és van lehetőség is rá. Ezért képzelhető el az, hogy az elkövetkezendő pár hónapban játszunk 30 koncertet az ország 29 városában. De könnyen lehet, hogy amikor majd jövő tavasszal újra útra indulunk az új lemezzel, akkor nem lesz ennyi koncert, hanem inkább központosítunk. Azt mondjuk majd, hogy legyen egy buli Nyíregyházán, de akkor nem játszunk majd Záhonyban és Kisvárdán is. A tavalyi évben szándékosan visszavettünk a koncertek intenzitásából, és annyi bulink sem volt 2008-ban, mint ezen a mostani turnén, mert akkor más volt az elképzelés, más volt a feladat, amit csinálnunk kellett. Könnyen lehet, hogy lesz olyan idő, amikor ennél is többet fogunk játszani, de előfordulhat, hogy lesz olyan évünk, amikor egyáltalán nem fogunk játszani. Ez a mostani turné egy jó példa arra, hogy igyekszünk a lehető legtöbb helyre eljutni, s az egész évünk erről szólt.
- Megelőzte a lemezt egy alkotói időszak, gondolom ezért is vállaltatok kevesebb koncertet. Mit szeretsz jobban? Turnézni, stúdiózni vagy dalokat írni?
- Tamás és Cseresznye sokkal jobban kedvelnek a stúdióban dolgozni lemezfelvétel közben, jobban szeretik a technikai dolgokat. Én sokkal jobban szeretek turnézni. Ha rajtam múlna, csak ezt csinálnám: egy hónapban van 30 nap, abból 28-at úton lennék. Nyilvánvalóan mindenki tudja, hogy a munkának vannak különböző fázisai, részterületei, amit ugyanúgy el kell végezni, még akkor is, ha éppen az kevésbé szimpatikus, kevésbé áll hozzád közel. Cseresznye például nem igazán szeret úton lenni, de pontosan tudja, hogy, ha koncertezni akar, el kell jutnia A-ból B-be. Én jóval kevésbé szeretek stúdióban pepecselni, nekem az unalmas, nem elég intenzív. De ő sokkal jobban érzi ott magát, szereti a gombokat tekergetni napestig. Mivel elég régóta vagyunk ebben az egész szisztémában ahhoz, hogy átlássuk a helyzetet, éppen ezért mindenki tudja tolerálni a másik dolgait. Magyarul, ha Cseresznyének jobban esik a gombokat tekergetni, akkor én hagyom, had tekergesse a gombokat. Ha meg ő tudja, hogy nekem sokkal fontosabb bármi mást csinálni, akkor azt hagyja, hogy én csináljam.
- Tehát egyszerűen jól kiegészítitek egymást. Ez lehet már 20 éve a Tankcsapda motorja?
- Igen. A zenekar ebben a felállásban dolgozik több, mint 10 éve, tehát Cseresznye, Tamás és én. Korábban voltak tagcserék. Annak, hogy ez így tud működni, ilyen intenzitású, ekkora sikereket érünk el és ennyi örömmel jár, az egyrészt annak tudható be, hogy hagyjuk érvényesülni a másikat, amiben úgy érezzük, hogy ő a jobb. Senki nem hiszi magáról, hogy ő a legokosabb minden téren. Másrészt, ha időnként konfliktusok is vannak – mert ez azért sok vitával jár, rengeteg érvet ütköztetünk meg ellenérvet –, mivel mind a hárman alapvetően egy irányba akarunk menni, legfeljebb ott vannak különbségek, hogy ki és milyen módon szeretne A-ból a B-be jutni. De azt, hogy A-ból B-be kell jutni, mind a hárman így gondoljuk. Ez az alap. Amíg ez megvan, amíg így tud működni, addig az elképzeléseink között lévő különbségekről legrosszabb esetben szavazással döntünk. Mivel hárman vagyunk, ez pont ideális, mert sosincs döntetlen. Közös a célunk, és ez a fontos.
- A Tankcsapda tud még ennél is nagyobb csúcsokat dönteni, mint amit már elért?
- Amikor megjelent '92-ben, tehát 17 évvel ezelőtt a Legjobb méreg című lemez, akkor rengetegen azt mondták az ismerőseim közül, hogy tényleg klassz, amit idáig elértetek az elmúlt három évben – amikor megalakultunk ahhoz képest –, ez a lemez tényleg nagyon jól sikerült, de hát legyünk őszinték, ennél sokkal feljebb magyar zenekar már nem nagyon kerülhet. Ez 17 évvel ezelőtt volt, és nyugodtan visszanézhetjük a zenekar történetét. Ez a korábbi gondolat, hogy nem lehet feljebb jutni, elhangzott az első aranylemez átadásakor, az első nagyobb szabású önálló koncertet követő berúgás alkalmával, az első díj átvételekor stb. Mindig elhangzott, hogy ez szuper, de ennél már hova tovább. Őszintén szólva, korábban sem gondoltam azt, hogy ahol tartunk, az az út vége, jóllehet nem tudnám megmondani azt sem, hogy, ahol most tartunk, az a teteje-e vagy sem. Ezt mindig utólag lehet megítélni, de az biztos, hogy volt már néhány alkalom, amikor azt mondták az emberek, vagy adott esetben mi is hajlottunk arra a gondolatra, hogy ez tényleg nagyjából a teteje lehet a magyarországi rockzenekari karriernek. De valójában még sosem gondolkodtunk ilyesmiben, sosem azzal foglalkoztunk, hogy ez mennyire a csúcs, vagy mennyi lehet még ahhoz. Mi mindig abban gondolkodtunk, hogy holnap mit csinálunk, vagy mit csinálunk jövő héten kedden, vagy egy hónap múlva szerdán. Aztán az idő megadja majd arra a választ, hogy a Tankcsapda valóban a csúcson van-e, vagy ez csak az afelé vezető út.
- Külföldi törekvéseitek vannak még? Korábban volt néhány turné a határainkon túl.
- Kisebb-nagyobb rendszerességgel mostanában is játszunk külföldön, az országhatárokhoz közeli magyar lakta területeken, és az országhatárokon távol lévő területeken is, ahol nem magyarok jellemzően az emberek. Ha van rá lehetőségünk – és hál’ Istennek néha azért van –, akkor nagyon szívesen játszunk bárhol, ahol szívesen látnak minket. De az egészen biztos, hogy mi külföldi karrierben, külföldi sztárságban, angol nyelvű lemezek tucatjaiban és külföldi turnékban nem gondolkodunk. Méghozzá azért nem, mert mi egy magyar zenekar vagyunk, a szónak a túlzó jelzőktől mentes értelmében. Magyarul tudjuk megfogalmazni a gondolatainkat. Ha angolul kellett volna világsikereket elérnünk, akkor engem nem Debrecenben rakott volna le a gólya, hanem Seattle-ben, és Kurt Cobain-nek hívtak volna, és ezelőtt 15 évvel fejbelőttem volna magamat. És, ha a Kurt Cobain Debrecenben született volna, ő lett volna a Lukács Laci. Ezek a dolgok nem véletlenül történtek így, ezért egyáltalán nem vagyunk elégedetlenek azzal, hogy nem világsztárok vagyunk, hanem "csak" magyar sztárok. Ahogy Polgár Jenő mondta régebben viccesen – bár ő nem annak szánta -, hogy: "Ismernek minket az egész országban, sőt még a Dunántúlon is."
- Ha már a magyar szövegnél tartunk, te vagy az egyik legelismertebb szövegíró az országban. Vannak olyan vélemények is az interneten, hogy pár év múlva már tanítani fogják az órákon a szövegeidet. Ezt el tudod képzelni?
- Bármit el tudok képzelni, tényleg bármit, de az a helyzet, hogy egy ilyen gondolatsor engem nem motivál, nem feszélyez, nem dob fel, nem nyomaszt. Amikor egy dalszöveg megszületik, hozzá zene íródik vagy fordítva – a metódus mindegy –, s egy-egy dal kikerül a kezünk közül lemez formájában, vagy az internetre kikerül és elkezdi a saját életét élni, onnantól kezdve – jóllehet a te gyermeked, mert te szülted, a szó ezen értelmében – nem fogod egész életében a gyermeked kezét, főleg amikor már felnőtt és teszi a maga dolgát. Attól még a te gyereked, akár börtönbe zárják, akár kitüntetik. Hogy az emberek a mi dalainkkal, ezen belül az általam írt szövegekkel milyen viszonyban vannak, az elsősorban az ő szempontjukból érdekes, nem pedig az én függvényem. Amikor megírok egy dalszöveget, és kiadom a kezeim közül, gyakorlatilag a saját útjára engedem. Hogy az emberek azt megszeretik vagy nem, és ha igen, akkor milyen mértékben, mit gondolnak róla, mennyire tartják ezt zseniális szövegnek, vagy mennyire gondolják, hogy ez semmit nem ér, az már az ő dolguk. Az én dolgom, hogy megírjam, és, amikor úgy érzem, hogy készen van, akkor elengedem. Valamelyik óriási népszerűségre tesz szert, mint a Mennyország-tourist vagy az Ez az a ház, valamelyiket meg néhány bennfentesen kívül senki sem ismer. Nem voltam soha irodalmár, nem írok novellákat, könyvet, esszéket, csupán dalszöveget írok. Ha lesz valaha önéletrajzi regény rólam, azt sem én fogom megírni, hanem valaki más.