A rendező-koreográfus Barta Dóra érzelmi oldalról közelít hozzá: - „Mindenki ismeri a történetet, amely szikáran, durván szól egy nő életéről, amit csak a szerelem tesz romantikussá. Aktualizálás helyett újra fel szeretném térképezni A Kaméliás hölgyet. Az előadás a nő halála után kialakult képpel foglalkozik, azzal, hogy a férfiak szemén át ismerjük meg. Valamikor az 1930-as években egy rendező szeretné megfilmesíteni Marguarite Gautier életét. Dokumentumokat gyűjt, interjúkat készít azokkal, akik ismerték. Kiderül: ezek elvarratlan szálak, minden férfi, aki kapcsolatba került vele, bűnösnek érzi magát. Érzéki, lelkileg és érzelmileg egy tapasztalatlan nő alakja formálódik a szemünk előtt. Látjuk azt is, hogyan válik más emberek (férfiak) illúziójává. Ezt a kettősséget ki is használjuk: a kaméliás hölgy figuráját egy prózai és egy táncos szereplő játssza majd: Járó Zsuzsa, színművész és Lázár Eszter, táncművész. A tánc ugyanis szavak nélkül is többet mond el az érzelmekről. Az ismert történet így kicsit szürreális, feszültebb és emeltebb lesz Cziegler Balázs díszletei között, Földi Andrea jelmezeiben.” – mondta a rendező.

Az utóbbi időben sokat próbálkozom azzal, hogyan lehet a táncot és a prózát összedolgozni. Sokszor vagyunk úgy, hogy a szavak kevésnek tűnnek. Sokféleképp lehet szeretni. A szerelem többféle arcát a tánc képes megmutatni. A mű romantikus jellegét számomra az mutatja, hogy Armand hogyan viszonyul a nőhöz. Nem a történet romantikus, hanem az, hogyan szerethet egy férfi egy nőt. A tánccal elemelt szintre kerül a próza. Olyan erős képeket szeretnénk létrehozni, amelyet az operában vagy a képzőművészetben látni. Mint egy fotó, amely mögöttes tartalmat hordoz. A kaméliás hölgy olyan darab, amin az ember gondolkodhat és érezhet, és nem baj, ha nem tud válaszolni magának. Pont az a lényeg, hogy nem akar pontosan és egyértelműen közölni. Érzeteket szeretne, eddig bezárt csatornákat kinyitni, az érzékeket irányítani, a néző szívéhez szólni – árulja el Barta Dóra.

A Kaméliás hölgy történetét mindenki ismeri. Egy halálosan beteg párizsi kurtizán átéli az utolsó nagy szerelmet, mely talán megválthatná. A történet kegyetlen. Mégis, ahogy mi ismerjük, szinte már giccsbe hajlik. Vajon miért? Mert a szerelemre mar csak úgy tudunk gondolni, mint ami túl érzelmes, szégyellni való, kínosan csöpögős. De mi van, ha a szerelem tényleg szerelem? Ha az érzelmek valóságosak, ha a halál kapujában egy nő tényleg megváltásként éli át élete nagy szerelmét?
Persze, örök kérdés marad a történet hitelessége. Hiszen nem első kézből ismerjük meg, hanem a főszereplő életében különféle szerepeket játszó férfiak visszaemlékezéseiből. Ki volt ez a nő? Egy filmrendezőn egyre inkább elhatalmasodik a szenvedély, megfejteni, hogyan volt lehetséges, hogy annyi férfi kötődött hozzá, és ő végül csak egynek adta oda a szívét, végérvényesen.
Mert a Kaméliás hölgy történetét valójában senki sem ismeri.