Tudjuk, hogy összevonták, s azt is: ez nehézségekkel jár majd. Nem megszűnéssel, csak nehézséggel. Azt is tudtuk, ha új erőre kap a Művészetek Háza Kht. bonyolultabb lesz az Ifiház pozíciója. Merthogy a név az ugye közös, az épületek oszthatatlanok, de a tartalom nem. A válás és szétköltözés pedig mindig áldozatokkal jár. A legszembetűnőbbek a lecsupaszított falak. Mert minden, ami Művészetek Háza, az megy a régi-újhoz, az egykori foteles közösségi hely pedig majd kialakul. Epekedve várjuk, mert hiányzik a régi élet. Tudom, fröccs mellett könyöklős dolog a régi emlékeken rágódni, de: egykor idejártak diszkózni a középiskolások, itt játszott a Bárka, innen indult a fesztivál balett, maratoni folk és blues hétvégék, meg egyedül itt lehetett kortárs magyar filmeket nézni. Most meg alig ülnek be a színes székekre az aulába. Feladatnak tartja magát a Művész Mozi és a klubhelység, egy-egy koncert és emblematikusan „Zoli bá”, a büfés. Csernusnak már kicsi, egy nagy kiállításnak meg nem elég modern. Pedig élettel megtölteni, nemcsak a népművelők, projekt-menedzserek és rendezvény-szervezők dolga. Az egriséget éppúgy jelenti a Széchenyi úti épület, mint a vár. Most éppen nincs formában, de megmentéséhez nem kell sok. Mindenekelőtt csak akarat és elhatározás, hogy szükség van rá.
Tudjuk, ha jön az Agora, az Ifjúsági Ház régi funkciója is oda menne.  Ott aztán lehet majd összejárni modernül, magaskultúrát élvezni, komolyzenét hallgatni. Csak azt is tudjuk, hogy ehhez pénz kell, s hogy ma ehhez áldozatot kell hozni. De az egykori kaszinót feláldozni eszébe se jusson senkinek. Mert ugyan most csupasz, és lyukas a fal, de ha túlélt egy tűzvészt, akkor a XXI. század sem jelenthet akadályt.