Nem őket kell elfogadni, hanem létezésüket, mert gyanítható, hogy ez jó darabig így ma-rad. Együttélésre kell berendezkednünk. Nem tesz jót a szívnek, ha megdobban egy eszement láttán. Az sem igaz, hogy a vendégek, zűrös alakjairól ítélik meg Egert, hiszen akkor nem jár-nának Rómába, vagy Londonba se. Ha az itt lakók derűsen legyintenek, a média meg fittyet hány a balhé turistákra, akkor előtérbe kerülhet az érték, netán a lényeg.
Jó volt látni például a polgármester lelkesedését a Public Art alkotásain, a befalazott fa, a patakba hajított gömbök, az „Elnézést” felirat, vagy a vakoknak szánt eligazító táblák kapcsán. Már-már modernségről beszélt, modernül. Aki látta a minap Joey Calderazzo és a Transform Quintet elképesztő zenélését a színházban, az túlzás nélkül akár New Yorkban is érezhette magát egy estére. A főiskolára többen jöttek, mint eddig, az Agria Park meg az ország egyik legszebb plázája. Az egri üzemekben világszínvonalú gyártás folyik, az éttermeink remekelnek. Színházunk az ország egyik legjobbika.
Persze, egyáltalán nincs minden rendben. Síkagyú politikusok próbálnak bele dumálni nap, mint nap az életünkbe, mert azt hiszik, erre joguk van. Haveri, vagy pártalapon osztják a köz-pénzt a tűzhöz közel állóknak, visítanak, ha más jár jól és nem ők. Így jártunk. Az okosok kétkedésével szemben a buták magabiztossága hódit. A provinciákon kiváltképp.
A „minél rosszabb annál jobb” gondolatok és képviselőik ellen a legjobb védekezés, a derűs tudomásul vétel. 
Volt egy foxim régen, egy idegbeteg, agresszív sültbolond kutya. Azután lett ilyen, miután rézgálicot ivott a szomszédban. A parkban rátámadt a dán dogokra is, azok meg rémülten me-nekültek. A bolondoktól mindenki fél. – mondta ilyenkor apám.