Fotó - riport
Beszélgetés Gál Gáborral
Gál Gábor: Édesapám adta először a kezembe a fényképezőgépet, és azonnal megfertőzött ez a technika. Mivel én egyéb képzőművészeti tevékenységre alkalmatlan vagyok, vagyis a kézügyességem kiegészítésre szorul, ezért rögtön otthon éreztem magam ebben a világban. Azt szoktam mondani, hogy az megy fotósnak, akinek valamilyen technikai eszközre van szüksége az önkifejezéshez. Én mindig is vállaltam azt, hogy megfelelő rajzkészség híján, szükségem van egy fényképezőgépre, hogy ki tudjam fejezni mindazt, amit érzek.
A pályára úgy sodródtam, hogy gimnázium után beajánlottak egy irodalmi folyóirathoz titkári állásba, és mivel párhuzamosan a főiskolát is csináltam, ez remek elfoglaltságnak tűnt a tanulás mellett. A folyóirat közvetlen közelében volt az akkori Heves Megyei Népújság szerkesztősége, itt közelről láthattam a hivatásos fotósok munkáját. Ez az élmény tovább erősített engem abban, hogy ezt a pályát válasszam.
EgriSzín: A mostani kiállításon látható képek, a néptánctalálkozó pillanatait örökítik meg. A képek tele vannak dinamizmussal, vidámsággal, színekkel. Hogyan lehet egy olyan műfajt fotográfiával megörökíteni, amelynek az alapja a dinamika, a mozgás, a zene, a hangok?Gál Gábor: Gyakran úgy érzem, hogy együtt kellene táncolnom ezekkel az emberekkel, de ezt nem tehetem, nagyon kell koncentrálni a mozdulatokra. Rendkívül nehéz feladat, a sportfotózáshoz hasonlíthatnám. Nekem fotóriporterként minden területen legalább jó szinten kell teljesíteni ahhoz, hogy közölhető képeket hozzak létre. A néptánc a forgatagával, gyönyörűségével ragad meg, amellett, hogy rendkívüli koncentrációt igényel a fényképezése. Egy kicsit rokon a színházfotóval, előadóművészetnek tekintem, és én az előadóművészethez mindig is vonzódtam.
EgriSzín: Van kedvenc területe, témája?Gál Gábor: Igen, maga a fotóriport. Emberi arcokat, eseményeket, történéseket örökítek meg. Ezen belül is rendkívül kedvelem a színházfotózást, ez áll legközelebb hozzám.
EgriSzín: Amelllet, hogy a fotós dokumentál, megörökít, rögzít egy eseményt, egyúttal újrafogalmazza a látványt. Mennyire művész a fotóriporter?Gál Gábor: Abszolút mértékben művész. Azonkívül rendkívül felkészült szakember kell hogy legyen és minden pillanatban kontroll alatt kell hogy tartsa az érzelmeit, annak érdekében, hogy jó felvételek szülessenek. Ha az érzelmek elragadják, folyamatosan hibázik.
EgriSzín: Le szabad-e mindent fotózni?Gál Gábor: Nem szabad mindent lefényképezni. Egyrészt etikai szempontból nem, másrészt pedig azért nem, mert a világban rengeteg fotó készül ok és következmény nélkül. A redundáns képek tömege árasztja el a világot. Annak, aki hivatásszerűen foglalkozik fényképezéssel arra kell törekednie, hogy minimálisra szorítsa vissza a képek számát, és csak azokat a pillanatokat örökítse meg, amelyek megörökítésre érdemesek.
EgriSzín: Melyek voltak az elmúlt húsz év legemlékezetesebb pillanatai a néptánctalálkozón?Gál Gábor: Emlékezetem szerint egy ukrán népi együttes cigány táncokat elevenített fel 2003-ban. Olyan elsöprő, mozgalmas, színes előadás volt, hogy azóta is ez a legemlékezetesebb számomra a néptánctalálkozók történetében.
EgriSzín: Szubjektív látásmódja meg tud-e nyilvánulni fényképezés közben?Gál Gábor: Ez nem mindig megengedhető. Ha állandóan a saját értékítéletemre hagyatkoznék, akkor nagyon egyoldalú képek születnének. Nekem, mint fotóriporternek egyébként is kötelességem, hogy a dolgokat mindenféle szemszögből próbáljam ábrázolni. Ez nem mindig sikerül, de törekszem rá.