Tarlós István főpolgármester veresége pillanatában felszabadult, megkönnyebbült arccal állt a nyilvánosság elé. Nem volt neki való ez a cicaharc. Felhívta Karácsony Gergelyt és gratulált neki, Karácsony pedig láthatóan meghatódottan fogadta ezt. Azért a párhuzam, mert Tarlós és Habis kölcsönösen tisztelik egymást. Mindketten a régi iskola képviselői, akik nem a ravaszdi politikai terepén, hanem az apparátusok fülledt erotikájában nőttek fel. Mindketten csapnivaló politikusok.

A szónak abban ez értelmében, hogy nincsenek vízióik, ezt aztán át sem tudják adni, nem lánglelkű rétorok és nem kifinomult sakkjátékosok. És persze nem korrumpáló és korrumpálható gazemberek, ami bármilyen hihetetlen, a politikusi munkának nem alapkelléke, de valamiért összekapcsolódott vele az utóbbi időkben.

Habis László bürokrata. A szónak a legnemesebb értelmében. Azt, hogy belesodródott a politika élvonalába, inkább emberi gyengesége, mint képessége indokolta. Nem vált szerethető, útmutató, pláne nem könnyen kommunikáló városvezetővé. Ha felmerült egy probléma, nem rávágta a megoldást, akár tudta, akár nem, hanem szempontokat keresett a döntéséhez. Aztán újabbakat, meg újabbakat. A végtelenségig. Kereste a hatalom kegyét, mert szerinte az a fejlődés üzemanyaga. Ebben biztosan tévedett.

Harminc évig szolgálta a várost. Ebből alighanem a legfelejthetőbbek a polgármesteri évei voltak. Nem értette ezt a világot. Amit értett, azt meg alig érti valaki széles e hazában. Felelősen mérlegelni, és a lehető legracionálisabban dönteni. Keresni a kompromisszumokat.

Biztosan ráragadt az utóbbi időben egy csomó arrogáns máz, önvédelmi cinizmus és más visszataszító viselkedésforma, amiről azt hihette, hogy modern. Ő nem modern, de valaha nyitott volt. Egernek, a városnak, aminek elkötelezett szolgájaként lényegében az egész életét leélte, azzal teheti a legjobbat, ha nem megsértődik, visszavonul, hanem tapasztalatát, bölcsességét továbbra is elérhetővé teszi.

Az már az újfiúk felelőssége, hogy ezzel élnek-e.