Nemrégiben, miközben kutattam a családunk történetét, nagyot dobbant a szívem. Rábukkantam, hogy 1956 októberének végén, miközben zajlottak a pesti események, a Dédapám, Bencsura Ferenc Kápolnán vette ki a részét a forradalomból. Kitartóan szervezte a kápolnai munkástanácsot, és a településen újjáalakuló Kisgazdapárt helyi szervezetét.

Ezek a munkástanácsok és forradalmi bizottságok, valamint az egyetemisták és a fegyveres felkelők mozgalma vette rá végül Nagy Imrét és társait, hogy október 28-án végül a forradalom mellé álljanak, és Magyarország végre szabad legyen, még ha egy hétre is.

Most már végre értem, mi az a tűz, ami bennem lobog. A tűz, ami középiskolás koromban arra késztetett, hogy színdarabot rendezzek 1956-ról. A tűz, mi főiskolásként hajtott, mikor egy tüntetésen beszédet mondtam az ’56-os emlékműnél. A tűz, amely arra sarkallt, hogy egy olyan mozgalom helyi vezetője legyek, ahol egy szabad és élhető Magyarországért küzdünk. Ahol olyan fiatalokkal dolgozhatok együtt, mint pl. Donáth Anna - az a vezető, akit akár a világ végére is követnék, s akinek a nagyapja maga is Nagy Imre mellett tevékenykedett a forradalom napjaiban.

,,A vér nem válik vízzé…” – gondoltam először. Aztán rájöttem, hogy tévedtem, mert a vér igenis vízzé válhat. Döntés kérdése. Mert bár büszkének kell lennünk a családtagjaink tetteire, azonban ehhez az örökséghez csak akkor lehetünk méltóak, ha erre a hagyatékra nem menlevélként, hanem kőkemény felelősségként tekintünk.

Hiszen ahhoz, hogy változás történhessen az országban, mindannyiunkra szükség van. Ahogy 1956-ban is ahhoz, hogy egy Nagy Imre, egy Donáth Ferenc tehesse a dolgát a fővárosban, szükség volt a Dédapámhoz hasonló vidéki vezetők láthatatlan munkájára, s a ,,névtelen” felkelők, munkások fellépésére is. Ugyanígy ma, 62 évvel később is, ahhoz, hogy egy Donáth Anna helyt állhasson a mozgalmunk élén, szükség van a hozzám hasonló vidéki vezetőkre, de még inkább azokra az önkéntesekre, aktivistákra is, akik talán most is kint gyűjtik a hidegben az aláírásokat.

Mert az igazi hatalom mindig az emberek, s sosem a vezetők kezében van. Ahogy 1848-ban is, 1956-ban is a forradalmárok csupán megmutathatták az irányokat, de a szabadságot ők maguk nem adhatták meg a népnek, hiszen az nem volt az ő kezükben. Az ő feladatuk az volt, hogy ráébresszék a népet, hogy a saját szabadságukat nem vívhatja ki senki más helyettük, ezt a döntést nekik kell meghozniuk. ,,Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” – Nem véletlenül hangzott el a Nemzeti dal mindkét forradalom kezdetekor.

Mert ne tévesszen meg senkit, a demokratikus díszletek mögött valójában ugyanúgy egypártrendszer van, mint 1956-ban. A forradalom akkor is valójában nem egy idegen hatalom ellen robbant ki, hanem a saját, végtelenül korrupt és hatalmaskodó elitünk ellen, mely a Parlamentnek nevezett bábszínházból irányította az ország kizsigerelését. Azonban ha az emberek képesek voltak egységesen kiállni és cselekedni, mindig el tudták kergetni a sápszedő, korrupt és a lakosságot félelemben tartó vezetőket.

Ezért úgy gondolom, hogy ma is ez egy igazi ellenzéki erő feladata. Nem az, hogy egyedül (a Parlamenten kívülről) megoldja az ország összes problémáját, hanem hogy célokat, és eszközöket adjon az embereknek a cselekvésre. Aztán majd az emberek döntenek, hogy rabok akarnak-e lenni, vagy szabadok, hogy készek-e cselekedni, vagy beletörődnek abba, hogy mások döntenek helyettük.

Éppen ezért ez számomra 1956 igazi üzenete. Hogy vannak döntések, amiket meg kell hozni, akkor is, ha ezek a döntések nem könnyűek. Hiszen nem volt könnyű az ,,egyszerű” embereknek, mikor először mentek ki tüntetni. Hiszen akkor is mindenki félt a hatalom megtorlásától, - még jobban is, mint ma, - azonban az emberek mégis felálltak, és cselekedtek. Nem volt könnyű Dédapámnak sem elkezdeni szervezkedni Kápolnán. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban félt, mint én, mikor 61 évvel később követtem a példáját, hiszen ő a fellépésével nem csupán a megélhetését, de talán a saját életét is kockáztatta. És végül Nagy Imrének és társainak sem volt könnyű odaállni a forradalom mellé október 28-án, de főleg nem november 4-én, mikor a szovjet csapatok másodjára vonultak be Budapestre. Mégis mindkétszer meghozták ezt a döntést.

Ma este, mikor éppen 100 éve, hogy az őszirózsás forradalom első tüntetései elkezdődtek, mikor éppen 62 éve, hogy Egerben megalakult a helyi Forradalmi Nemzeti Tanács, mikor éppen ezekben a pillanatokban Székelyföldön fellobbannak a székely autonómia őrtüzei, én is tudom, hogy kell döntenem.

Mert 1956 hősei bennem élnek tovább, és példájuk segít dönteni.