Sajnálom, ha megbántottam azzal, hogy azt írtam: ne hízelegjen önmagának, Ön nem képes felülírni a helyzet hatalmát. De tudja, azért volt erre szükség, mert ez juttat el minket a megoldáshoz. Ugyanis, azok akik a legkevésbé feltételezik magukról, hogy a helyzet hatalma alá kerülnek, épp azok vannak legjobban kitéve a veszélynek. Óvatlanságuk miatt nemes egyszerűséggel a helyzet hatalma alá kerülnek. Csak előre figyelmeztetni akartam: csúszós pályára lépünk Ön meg én.

Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő. Társadalmi viszonyban élünk egymással és éppen ezért valamilyennek látszani akarunk kifelé. Szerepeket játszunk és mindig van közönségünk is, akiknek meg akarunk felelni. (Tudja, megint az ego: „Ugye szerethető vagyok?”) Társadalmunk (hétköznapi életünk közege) mindannyiunkba ugyanazt programozza: „Törődj a saját dolgoddal!” vagy „Ne lógj ki a sorból, csináld azt amit a többiek!” és azt is, hogy „Nem a te felelősséged!”. Ezek a bevésett mondatok biztosítékként mentenek fel minket attól, hogy cselekedjünk egy adott szituációban. Egészen extrém veszélyhelyzetek okozta félelmek képesek csak kivágni ezeket biztosítékokat, de ilyenkor a Napnál is világosabb számunkra: itt most nekem kell beavatkoznom. (Például ha egy ismerősünk erősen ittasan akar volán mögé ülni, jó eséllyel elsőként álljuk az útját, mit sem törődve mások közönyösségével.) Mivel itt a félelmünk, hogy barátunknak baja esik egyértelműen azonosítható, ezért aktivizáló hatása van ránk nézve.

Csakhogy nem minden (veszély)helyzet okozta félelem ilyen egyértelmű. Ezért nem ismerjük fel, nem válik mozgósító erővé és vakon megyünk el a szituáció mellett.

Anya, nézd, egy bácsi fekszik a földön!
Nagyvárosokban hétköznapi szituáció: valaki fekszik a földön. És az alapprogram máris lefut: „Most rohannom kell, egyébként sem vagyok orvos!” És sietősen megyünk tovább, de valamiért dühöt érzünk. "Jaj, miért pont az én utamban fekszik az a szerencsétlen?" Valójában azt kérdezzük: "Miért állított minket olyan dilemma elé, hogy az értékrendünkkel ellentétesen kellett cselekednünk?" Mert alapvetően tudjuk, hogy cselekednünk kellett volna, de a társadalmi programozás (a belénk kódolt félelem) felülírta a belülről jövő erkölcsi parancsot. Ez ellentmondást kelt bennünk és dühként pattan ki belőlünk. Ha pedig befelé „sül el ez a fegyver”, azt önmarcangolásnak hívjuk.

Béka a fazékban
Már látjuk, milyen felülíró hatalma van a társadalmi helyzetnek a belülről jövő erkölcsi paranccsal szemben. A hatalmi vagy tömegnyomás is pontosan olyan rejtett (és elvont formában megjelenő) félelemforrás, amit csak kifinomult érzékkel lehet felismerni a hétköznapi rutintevékenységek közben. Már megszoktuk és észre sem vesszük, hogy például a munkahelyünkön ostoba vagy erkölcstelen utasítást kapunk. Bár szembemegy a saját belső értékítéletünkkel, mégis végrehajtjuk, mert „Nem a mi felelősségünk!” Egyébként ezzel védekeztek a holokauszt szörnyűségeinek náci végrehajtói is a nürnbergi perben, hogy felsőbb parancsot követtek. Még mielőtt azt mondaná, na azért ez nem ugyanaz, olvassa újra az előző cikkemet. Hamar belátja: de ugyanaz a helyzet. Egyszerűen a hatalmi és csoportnyomás van ránk hatással. Mert alapvetően mind könnyen konformizálódunk.

Hogy mennyire könnyen engedünk a csoportnyomásnak, álljon itt tanulságul egy video.
A megdöbbentő lényeg a 21. perctől látható. Így leszel hétköznapi hős!
Hogyan lehet az átlagembereket hősies cselekvésre késztetni?
A hősiesség legelőször a képzeletben bontakozik ki. El kell képzelnie, hogy egy helyzetben akkor is úgy fog cselekedni, ahogy helyesnek tartja, ha mindenki más rosszul reagál - hangzik el a válasz Hesna és Zimbardo professzor beszélgetésében a Félj bátran című könyvben.
Ez az első lépés. Aztán tudatosítsuk, hogy egy adott ügyről való diskurzus kevés, cselekedni is szükséges. Fel kell tennünk a kérdést: „Mit tehetnék én ezzel a problémával?” És ha erre sikerül konkrét választ adni, akkor tegye is meg!
Én már csak annyit teszek hozzá, hogy fejben készítse fel magát előre: amikor majd eljön a cselekvés pillanata, a félelem érzése garantáltan felüti a fejét. Ne tiltakozzon ellene, hanem fogadja el, hogy így reagál a szervezete. Higgadtan alkalmazza a leírt módszereket.

És ekkor történik egy érdekes dolog.
Abban a pillanatban, ahogy a környezete észreveszi, hogy Ön cselekszik, valaki jó eséllyel csatlakozni fog. Kisvártatva Ön után szintén odalép valaki ahhoz a bizonyos "földön fekvő" emberhez. (Vagy az Ön oldalán beszáll a szituációba.) Ez pedig azért van, mert ott és akkor abban a szűk térben megváltozik a helyzet hatalma. És ekkor is hat a társadalmi helyzet hatalma, de ekkor már Ön a minta, amit követni lehet. Mert addig mindenki valaki másra várt, de most, hogy már megvan az első fecske, már új helyzet áll fenn. A kérdés csak az: most, hogy ismeri ezt a folyamatot, vállalja-e Ön, hogy elsőként lép? [/p]

Nem világmegváltásról beszélünk!
Megnyugtatom: attól, hogy segít valakinek, még nem felelős az egész hátralévő életéért. Ezt senki nem várja és nem is várhatja el Öntől. Nincsenek világmegváltó akciók. Sok apró segítségnyújtás van. Ezek hatása majd szépen összeadódik. És ha teszünk másokért, akkor magunkért is kiállunk, a saját sorsunkért is nagyobb felelősséget kezdünk el érezni.

A hétköznapokban attól lesz hős valaki, mert észreveszi azokat a helyzeteket amikor lépnie kell. És cselekszik, vállalva az ezzel járó kockázatot!
Ennyi, és nem több.

Mert tudja, ha nem állunk ki másokért az odáig fajul, hogy egy idő után már magunkért sem vagyunk képesek kiállni.




a cikket
Al Ghaoui Hesna Félj bátran című könyve alapján írta: Ábry Zoltán
a cikk lektorálás és stilizálás alatt áll







...végül csak létrejött a személyes találkozó is. A képek az egri Leonardo Club "SOKSZEMKÖZT AL GHAOUI HESNA-val" elnevezésű rendezvényén készült 2018.02.19.-én.