olvasónapló Al Ghaoui Hesna: Félj bátran című könyvéről
Tangó a félelemmel
Tangó a félelemmel 6/1. rész
Leugrani egy szikláról vagy készakarva beszökni egy háborús övezetbe nyilvánvalóan félelmet keltő dolgok. De semmi pánik, nincs nehéz dolgunk ha el akarjuk kerülni ezeket a helyzeteket. Egyszerűen csak nem mászunk fel magas sziklákra, illetve nem megyünk oda ahol lőnek.
De mi van, ha a félelem jön el hozzánk? Mi van, ha a háborús terror szivárog be a hétköznapjainkba? Ezt is könnyű megoldani, nem? Elkapcsolunk a csatornáról és kész. Igaz? Nem, nem igaz. Nem kapcsolunk el. Megbabonázva bámuljuk a képernyőn a háborús pusztítást, a gyilkosságokat, a halálos baleseteket, de a valóságshow-kat is. És mindezeken keresztül észrevétlenül bekúszik a félelem a tudatalattinkba. Ott aztán mély gyökeret ver és szorongást okoz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy félünk a munkahelyünkön, a párkapcsolatainkban, a társadalmunkban, a közéletben. És már nem csak a szikláról nem merünk leugrani , de a főnök igazságtalan utasításait is félünk visszautasítani. Mi a fene folyik itt?
Al Ghaoui Hesna Félj bátran című könyve akár receptre is felírható lenne mai társadalmunknak, mert boncasztalra teszi azt az erőt, ami véleményem szerint a fő mozgatóerejévé vált a mai magyar valóságnak. Hesna módszeresen hasítja szét alkotóelemeire a félelem érzését, valahogy úgy, ahogy a hentes éles késével lefejti a sertéskaraj húsát a csontról. Ahogy haladunk előre a könyvben, boncmesterünk felfedi előttünk a belénk épített mozgatórugókat és szemléleti is azok működését. Saját háborús tudósítói élményein keresztül mutatja be a félelem egy-egy tünetét, amiket magán vagy az ott élő embereken tapasztalt.
Majd miután részletesen bemutatta az egyén félelmének szerkezetét, azt is szemlélteti történeteivel, hogy társadalmi szinten hogyan eszkalálódnak (fokozódnak) az emberek tömegeiben munkáló hatások. Azokkal a szociálpszichológusokkal beszélget erről, akiknek a nevéhez a leghírhedtebb és egyes esetekben dermesztő eredménnyel végződő klinikai kísérletek fűződnek. Ezek gyökerei az emberi faj egyik legnagyobb traumájáig, a második világháborúig nyúlnak vissza és elvégzésük után soha többet nem ismételtek meg azokat.
Így félünk mi
Ha azt kérdezem, hogy Ön mitől fél, akkor feltételezem olyan válaszokat kapnék, mint például a pókoktól, a főnökömtől, a közönség előtti szerepléstől, attól hogy a párom esetleg elhagy vagy megcsal, a holnapi dolgozattól / negyedéves jelentés eredményétől. Ez így eléggé megfejthetetlen massza, de Hesna egy nagyon jó képletet kutatott fel, hogy átláthatóvá tegye, honnan is erednek ezek a félelmek.
Dr. Karl Albrecht félelem piramisát vázolja fel előttünk. A piramis legalján a kihalástól való félelem található. Ezt az evolúció felülírhatatlanul kódolta, ösztönösen menekülünk tőle, ez az alapja az egész félelemstruktúrának. Ebből fakad minden más, esetleg úgy is mondhatnánk: ennek az ősi félelemnek az egyre kevésbé félelmetes változata minden más félelmünk.
A következő szint a testünk megcsonkításától való félelem. Ide vezethető vissza a félelmünk a pókoktól, a kígyóktól, a bogaraktól. Ez is eléggé széles része a piramisnak, azaz mélyen belénk égett, nagyon-nagyon nehéz felülírni.
A piramis közepén az autonómia elvesztésétől való félelem helyezkedik el, ami a hétköznapokban úgy jelenik meg, hogy félünk a lebénulás lehetőségétől, a mozgáskorlátozottságtól , a személyes szabadságunktól való megfosztástól, az elköteleződéstől, a hosszú távú felelősségvállalástól. Ez már-már könnyebben felülírható, de még mindig nehéz. Ám közeledünk a piramis csúcsához, figyeljen!
A következő szint, majdnem a legtetején: félelmünk az elszigetelődéstől. „Nem akarok kiesni a pixisből, inkább csinálom azt amit a többiek. Nem akarok egyedülálló lenni, ezt a húzását még elnézem neki. Hogyan néznek majd rám a többiek, ha egyedüliként csak én nem csinálom meg amit kért a főnök?” Ezek a hétköznapokban megfogalmazott mondatok mind-mind erre a félelemre vezethetőek vissza. De jól gondolom-e, kedves olvasó, hogy közben már azzal hízeleg magának, hogy „ó, rám ez nem jellemző”?. Na de kapaszkodjunk tovább, itt jön a piramis csúcsa!
Az ego megsemmisülésétől való félelem. Azaz mindenképpen szeretnénk elkerülni a megszégyenülést mások előtt, a „beégést”, a lelepleződést, azt hogy kiderüljön esetleg nem vagyunk olyan értékesek, mint amilyennek képzeljük magunkat. A hétköznapokban ez úgy jelenik meg például, hogy „Miért éppen én tegyem meg…" vagy "Inkább meghalok, de én nem állok ki a színpadra! Inkább ezer írásbeli, mint egy szóbeli!” Talán már Ön is kiejtette a száján ezeket a mondatokat.
Ez eddig könnyen követhetőnek tűnhetett. És itt jön a csavar. Hogyan is hangzott? „Inkább meghalok, de én nem állok ki a színpadra!” Hoppá! Az hogyan lehetséges, hogy a piramis csúcsán, azaz a legkisebb félelemmel járó ego halála, vetekszik az evolúció által beégetett alapfélelemmel a valós megsemmisülés rémével? Ez egyrészről messze nem igaz. A mondat valójában egy hétköznapi fordulat annak a gondolatnak a kifejezésére, hogy: „Azért nem akarok kiállni színpadra, mert félek a megszégyenüléstől.” Élje most bele magát, hogy ott áll a színpadi feljárónál és valaki fegyvert fog a fejéhez és azt mondja: „Vagy felmész és beszélsz, vagy itt helyben agyonlőlek és többé nem látod a családod!„ (És most egy pár másodpercre tényleg merengjen el egy kicsit ezen a szituáción!) Na ugye, hogy inkább százszor is a színpadi megszégyenülést választja, mint a biztos megsemmisülést! Szóval mégiscsak működik ez a piramiselmélet.
Másrészről a könyv írója, Hesna arra is rámutat, hogy a mostani világunk hétköznapjaiban minden média a nyilvános megszégyenülés rémével fenyeget. Gondoljunk csak bele milyen szituációk vannak az amerikai (gimis) filmekben, a sorozatokban, a hírekben vagy a fő műsoridőben futó valóságshow-kban. Ez a téma van napirenden. Közelinek, valóságosnak érzékeljük. Közben pedig a halál eltávolodott. A családban nem beszélünk a gyermekünkkel a halálról. Tabu téma lett. A betegeinket kórházakban kezelik, öregeinket otthonokba adjuk, a temetés teendőit vállalkozókra bízzuk. A halál mint olyan nincs jelen a hétköznapokban, de az ego megsemmisülésének prezentációja bezzeg minden este elénk tárul a televízió képernyőjén. Ezért hízhatott fel irreálisan a piramis csúcsa. Mert hagyjuk stimulálni.
Persze Hesna nem hagy minket megoldás nélkül, hiszen a könyv arról szól, hogyan kezeljük az ébredő félelmet. Első lépésként a szürke hétköznapokban fel kell tudnunk ismerni a félelem által velünk kimondatott mondatot. („Nem merek mások előtt beszélni!”) Aztán azonosítanunk kell, hogy a piramis melyik szintjére vezethető az vissza. (ego halála) Tudatosítanunk kell, hogy az mennyire mélyen van kódolva bennünk, és a fenyegetettség valós bekövetkezése mennyire veszélyezteti az életünket. (Ténylegesen holtan esünk-e össze, ha belesülünk a szövegbe?) Ha szánunk rá pár perc egyedüllétet és beleéljük magunkat a beégés szituációjába, akkor agyunk megteremti nekünk a valóságot (stresszhormonok termelése is megtörténik ilyenkor), az előadás előtt valóban átéljük a krízist. Aztán latolgassuk, hogy ennél rosszabb dolog is történhetne velünk (meghal egy szerettünk, és kicsit belegondolunk a gyász érzésébe is). Ekkor - bár továbbra is félelmetes marad a színpadi kiállás - már egyáltalán nem leküzdhetetlen a rettegésünk. A szervezetünk nem a színpadon, ott és akkor találkozik először a stresszhelyzettel, hanem előtte már hozzászoktattuk. Megélte az érzést és úgy értékeli: „Nehéz volt, nem volt kellemes, de hé, még mindig itt állunk, tehát túl lehet élni!” A piramis alsóbb részein szereplő félelmek legyőzéséig (egészen a legalapvetőbb halálfélelemig) hoz példákat a szerző, az általa átélt kalandokból.
Most tessék nagyon figyelni!
Ez az egész fenti félelemkezelési módszertan nem fog működni, ha nincs meg a tudatos önismeretünk! És ez azt jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy emberek vagyunk (azaz nem mi vagyunk a mindent irányító Isten, ahogy azt az egonk duruzsolja), elfogadjuk, hogy tévedünk és hajlandóak vagyunk energiát fektetni abba, hogy életünk végéig folyamatosan fejlesszük a tulajdonságainkat.
Most hogy megmásztuk a félelem piramisát, felismertük, hogy a hétköznapi mondatainkat milyen mélyen kódolt félelmek mondatják ki velünk. De nem latolgathatunk folyton minden közeli vészhelyzetet. Nem élhetünk állandó félelemanalízisben. Mi lenne, ha lenne egy csodapajzsunk, ami megvéd bennünket? Jó hírem van. Van ilyen. Ön is kovácsolhat egyet magának. Cikksorozatom következő részében azt mutatom be, hogy miként és miből készül!
a cikket
Al Ghaoui Hesna Félj bátran című könyve alapján írta: Ábry Zoltán
lektorálta: Dr. Csernus Imre
stilizálta: Porcsin Zsolt
...végül csak létrejött a személyes találkozó is. A képek az egri Leonardo Club "SOKSZEMKÖZT AL GHAOUI HESNA-val" elnevezésű rendezvényén készült 2018.02.19.-én.
