Keveseket ismerek, akik nála jobbak, kedvesebbek és igazabbak voltak, de még kevesebbeket, akik ilyen jó, kedves és igaz ember létükre annyi megrendítő csapást kaptak volna a sorstól, mint ő. Nem ezt az életet érdemelte, mondom most, hogy ennek a drága, emberi életnek vége van – pedig mennyire bíztam és hittem benne, hogy egyszer minden jóra fordul. Azt hiszem, velem ellentétben ő már nem bízott és nem hitt, de a mindig készséges és kedves mosolyával elhitette az ellenkezőjét. Olyan önuralommal tűrt, mint kevesek.  Ha megkérdeztem, hogyan érzi magát, a rá jellemző finomsággal elmosolyodott, s azt válaszolta: köszönöm kedves kérdésedet, most már sokkal jobban. Ilyenkor nemigen hittem neki, de azt akartam hinni, hogy hiszek – hiszen nagyon szerettem.

Habár Egerben nőttünk föl mind a ketten, és az édesanyjával, Mikes Márta újságírónővel egy időben ugyanannál a lapnál, a Heves Megyei hírlapnál dolgoztunk, én Ákost nem az egri utcákról ismertem, hanem a tévéből: a kilencvenes évek legelején a Most című, fiataloknak szóló műsort vezette, habitusához és képességeihez méltó, igen magas színvonalon. Azt hittem, a fővárosban marad, és ott csinál tévés karriert, de Ákos nem a riporteri pályafutását tartotta szem előtt, hanem a családját. Súlyosan depressziós édesanyjának szüksége volt a fiára, Ákos ezért hazatért Egerbe, és a helyi televízió munkatársa lett. Minden túlzás nélkül állítom, hogy ő volt az egri televízió valaha volt legjobb riportere, kiválóan fölkészült, olvasott és tájékozott szakember.

Aztán jöttek sorra a magánéleti csapások.

Eltemette imádott édeasanyját, majd a rajongva szeretett nagymamáját, Csöpikét gondozta és ápolta hosszú éveken át szó szerint az utolsó percig. Jelen volt akkor is, amikor a Budapesten tanárként dolgozó édesapja meghalt: úgy búcsúzott el tőle, hogy órákon át fogta a drága halott kezét és beszélt hozzá, hogy könnyebb legyen az útja odaát – majd két évvel ezelőtt a második apjaként szeretett Puiu bácsit, Friciu Viorelt kellett az utolsó útjára kísérnie.

Az utolsó években hiába kapott oly sok szeretetet a szerelmétől, s hiába szerettük mi, a barátai is, Ákost valamiképpen mindig a magány lengte körbe. Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést, hiszen Ákos csak nagyon ritkán panaszkodott. Bíztam benne, egészen mostanáig bíztam és hittem benne, hogy még sokáig köztünk marad.

Most pedig azt akarom elhitetetni magammal, hogy ha találkoznánk, szokás szerint megint mosolyogna, s a hogylétét firtató kérdésemre csak annyit mondana: köszönöm, most már sokkal jobban.

Nyugodj békében, drága barátom.