A XX. és XXI. századi legfőbb közjogi méltóságaink hosszú során végigtekintve mindannyiunk előtt kétségtelen immár, hogy kivételes politikai karakter volt az övé. Igazi politikus volt, holott nem volt igazi politikus a szónak abban az értelmében, hogy nem fűtötte hatalom- és bírvágy. És tényleges hatalommal bírt, holott az alkotmány – amíg volt ennek az országnak alkotmánya – nem ruházta föl prezidenciális hatalommal.

Mégis miből eredt hát Göncz Árpád tényleges hatalma?

Abból, amit a legerősebb gránitba vésett alaptörvény sem tud garantálni: a magyar nép szeretetéből. A szeretet ruházta föl Árpi bácsit azzal a hatalommal, amelyet választással nem lehet elérni, csakis emberszeretettel. Ami úgy sugárzott belőle, mint a Napból a fény. Neki nem erős kézzel, számító vasakarattal, diktatórikus és önkényuras erővel megteremtett tekintélye volt, mint az országot maga alá gyűrő miniszterelnöknek, hanem familiáris presztízse. Ha valakinek, hát neki el lehetett hinni, hogy a polgárnak és az államnak valóban közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság és a szabadság kiteljesítése. Mindezt ő persze nem adta tudtunkra hatalmi szóval. Nem írta elő, hogy függesszük ki közintézményeink falára e szép, de sokak szájából oly hamisan csengő szavakat. Neki mindez a tekintetébe volt írva.
 

Az ő fölbukkanása volt a rendszerváltás egyik legnagyobb meglepetése. 1990 előtt alig ismerte valaki, míg 1990 után alig akadt, aki ne szerette volna meg. Kedves egriek, ugye emlékeztek rá, hogy milyen sokszor látogatott meg minket? Egyik első és legemlékezetesebb látogatása az volt, amikor 1991-ben elkísérte az Egerbe látogató svéd királyi párt. A svéd király elegáns, drága, tökéletesen szabott öltönyt viselt, a felesége Észak királynőjének öltözött, és meglepetésünkre egyszer csak fölbukkant mellettük Árpi bácsi kockás ingben, barna széldzsekiben, és egyetlen mosolyától eltűnt a ceremónia minden feszélyezettsége. A Líceum előtt sétáltak együtt, és akkor mi már nagyon büszkék voltunk az elnökünkre, hiszen akkor már bácsi volt, egy nemzet Árpi bácsija. Amiképpen Kossuth Lajosból a nép által rajongva szeretett Kossuth apánk lett, úgy lett Göncz Árpádból a nép által Árpi bácsi, és Magyarországon nem létezik ennél nagyobb kitüntetés.

Vigasztalódjatok, barátaim: habár Göncz Árpád meghalt, a szellemisége él, hiszen az ő örökségét csak megtagadni lehet, elherdálni nem.

Az ő öröksége ugyanis nem bankbetét.

Nem strómanok kezére játszott, nem ellopott állami föld.

Az ő öröksége nem szőlőbirtok, nem bányajövedék, nem futballstadion, és nem családi hitbizománynak tekintett pártvagyon.

Göncz Árpád öröksége az a tanulság, hogy az igaz ember a politika legfelsőbb csúcsain is igaz ember marad, nem tagadja meg önmagát, és nem tagadja meg embertársait. Göncz Árpád politikai öröksége az, hogy mindig van remény, magyarok, s nem szabad föladni a harcot. Huszonöt évvel ezelőtt ez a nép olyan esélyt kapott a világtörténelemtől, amire korábban nem volt példa: békés úron, fegyver és vérontás nélkül szakadt a nyakunkba a szabadság, és biztos vagyok benne, hogy a hirtelen jött szabadságba sokkal hamarabb belebolondultunk volna, ha a hatalom magasában nem egy olyan ember üldögél barna széldzsekiben, akinek fontosabb az emberi lélek, mint az emberi zseb. 
 

Aki soha ki nem ejtette volna a száján, hogy minden ember annyit ér, amennyije van. Csak meg kell nézni az utódait, akik hagyták, és nem csak tűrték, de segítették a garázda kormányt. Egyik utóda egy áldoktor volt, akiből később Magyarország szégyene lett. A mostani utóda pedig egy akarat nélküli bábkatona, akinek egyetlen, ismétlem, egyetlen emberi szava sem volt arra, hogy hazánkban segítséget kért több tízezer menekült, köztük sok ezer ártatlan kisgyerek.

Huszonöt évvel ezelőtt, amikor Göncz Árpád államfő lett, nem sejtettük, hogy a nemzetünknek van egy rejtett, rossz arca, amely egyszerre csak átveszi a hatalmat a jobb, igazabb, emberségesebb társadalmi identitás fölött. Nem sejtettünk, hogy lényünknek van egy rossz arcú, antidemokratikus, anyagias senkiházi jellege, s hogy ez a karakter milyen könnyedén győzelemre vihető, és kezébe kerülhet a hatalom. Hiszen olyan jól indult: itt sétált köztünk Árpi bácsi, és a tekintete azt üzente, hogy nyugi, gyerekek, nem lesz semmi baj. Mit mondjak? Baj lett. Nagy baj. És ha nem leszünk jobbak, okosabbak, hatékonyabbak és erősebbek, akkor még nagyobb baj várható. Ráadásul már nem lesz velünk Árpi bácsi sem.

Tizenöt évvel ezelőtt Budapesten részt vettem azon a búcsúbulin, amelyet az akkor leköszönő Göncz Árpád tiszteletére szerveztek. Sokan voltunk, sokan köszöntötték az elnököt a színpadon, és jól emlékszem, mennyire vidámak voltunk. Illetve nem is vidámak, inkább optimisták. Nem annak örültünk persze, hogy Árpi bácsi mandátuma lejárt, hanem annak, hogy az a tíz év, amit az ország élén államfőként töltött, történelmünk fényesebb lapjaira kívánkozik. Tisztában voltunk vele, hogy miféle ország polgárai vagyunk: egy szabad, független, demokratikus, európai normákat valló és követő Magyarország fiai, akiknek nevét utódaik  aranyszínnel fogják a történelemkönyvekbe beírni. Most persze túloztam. De ha a 2015-ös Magyarország-képet összevetjük a 2000-es Magyarország nemzetközi presztízsével, elszorul a szívem. Azt hittük, fényes jövő vár ránk, ehelyett a fénytelen múlt rabjai lettünk, és az a legszomorúbb, hogy csakis saját magunkat okolhatjuk érte. Sem megszálló politikai hatalom, sem idegen szurony, sem igazságtalan békediktátum nem kényerített minket arra, hogy társadalmi életünk európai keretei helyett feudális ketrcet építsünk magunk köré.
 

De barátaim, mondom, vigasztalódjatok. Habár Göncz Árpád meghalt, a szellemisége él, és csak rajtunk múlik, hogy mennyire marad eleven. Az ő hagyatékának megőrzése, szellemi örökségének kezelése és kiterjesztése hatalmas felelősséget ró ránk, hiszen nem kevesebbről van szó, mint a hazafiságról. Göncz Árpád nem csak egyetemes emberségből, hanem magyar hazafiságból is példát mutatott: nem volt etnicista, mégis ízig-vérig magyar volt. Egy született liberális hazafi volt, magyar énünk nemesebbik, bölcsebb, józanabb arca. Az általa képviselt liberalizmusnak nemzeti tartalma volt, bármennyire is összesározták a nemzet fogalmát a gyarapodó számú újnyilasok. Ne hagyjuk magunkat, liberálisok, hazafiak, magyarok. Legyünk méltók ahhoz az emberhez, akit ma eltemetünk ugyan, de akit soha el nem felejtünk.

Isten veled, Árpi bácsi, minden jót, elnök úr! 
 

Kísérjen a magyar nép áldása utolsó utadon.