Kikölcsönöztem egyszer egy könyvtári könyvet a könyvtárból. A mai napig nem olvastam ki, és talán már soha nem is fogom, ugyanis látni sem bírom. Nem veszett el, noha egy ideig nem tudtam, hol van, de nem ez volt a fő baj. Hanem az, hogy már akkoriban is majdnem olyan gyorsan, hagy ne mondjam őrült gyorsasággal repült az idő, mint manapság.

Úgy kezdődött, hogy valami más dolgom akadt, aztán más tárgyak kerültek elé, meg rendrakás is volt, egy-két hét múlva meg már eszembe’ sem volt. Csak később került elő, akkor már feltettem a könyvespolcra, de valami halaszthatatlan miatt nem kezdtem neki, utána meg nem is tudom mi volt. Alig múlt az egyik hónap, máris jött a másik, szinte beleszédültem… Hát még amikor rádöbbentem, hogy idestova fél év röppent el. Nem értettem.

Másnap akartam visszavinni, de annyi bajom volt, hogy úgy éreztem, nem bírnám ki a tortúrát, a megaláztatást, a helyzetet. És akarok én önként elsüllyedni szégyenemben? Nem akarok.

Hogy ez mikor történt, inkább nem mondom meg. Különben is, ha rosszul emlékszem, még valótlant állítanék. De ma már ez úgysem számít. Nem csak nekem nem számít, hanem a könyvtáros kisasszonynak sem, meg magának a könyvtárnak, a városnak, a közösségnek sem, senkinek. Tegnap ugyanis visszavittem! És megbocsátottak. Bűnömmel nem játszadoztak, hanem elengedték azokat. Óriási tehertől szabadultam meg. Köszönöm!