Ott voltak a művészek, az itt ragadt fiatalok, a politikusok, a barátok, a család, a handlé, a szódás s még az is lehet, hogy a képkereskedő is. Többen voltak, mint a Kaláka nagyszínpadánál. A nyitó performansz, az alkotó teremtéshez vezető, évődésekkel teli utat mutatta be űzve, hajtva a vágy által, de oly érzékien, mintha egy reneszánsz mester képe kelt volna életre. A Rostás Bea, Czövek Zsuzsanna, Daróczi Ilona és BMZ által bemutatott happening után, politikusaink dorombolását követően, olyan színvonalú kiállítás megnyitó beszédet hallhatott az egri publikum, amely már sejteti, hogy nem mindennapi művész készülődik itt.

Jó, hogy van Piros, és nem azért, mert addig alábbhagy a kisváros légkörének fojtogatása, hanem azért, mert a szertelenség idegesítően hat. Az meg pezsgést okoz.

 

Formabontás és forma építés

Rostás Beáta szobrászata és a hagyomány

2013. június 29. szombat, 20.00 Eger Templom Galéria – Rossztemplom

 

ANTALL ISTVÁN megnyitó szövege:

 

   A nagyméretű szobroktól nem lesz nagy szobrász az ember. A jelentős gondolatoktól, az eredeti elképzelésektől, a nyugtalanító ellentmondásoktól, a szellemi izgalom megteremtésétől, a természet eredendő gazdagságának felmutatásától már mocorogni kezd valami.

   A néző, akár akarja, akár nem magával cipeli a szobrot, újjá teremtődik benne, a tárgyiasult eszme nélkülözhetetlenné lesz, és ha nem is gondol rá, akkor is mélyen működni kezd a tudatot formáló megszerzett és kiteljesedő műveltség - a maga természete szerint.

   Rostás Beáta, ahogy szakítani tudott korai önmagával, azzal a látványos sikerrel, amit az ábrázolás és a felismerhető hasonlatosság korai terrakotta munkái adtak neki, keresésbe kezdett. S ez a rendszertelenségben testet öltő dinamizmus egy új rendet teremtett benne és körülötte. A tanulás és az elsajátítás könyörtelensége, a stúdiumokhoz nélkülözhetetlen alázat, a fölfedezés lázas izgalma, a kételkedés képessége, valamint az erős ifjú személyiség megmutatkozási vágyát fölváltó szigorú önvizsgálat mutatott neki utat, állított elé lajtorját, ami a mindenség felé vezet. A fokokat magának kereste, magának faragta, maga lépett fel rá, és ha megcsúszott a lába, neki kellett mérlegelnie az egyensúly, a biztonságérzet kitart-e a következő lépésig. Ezenközben az élet úgy hozta, hogy elképzelései, vágyai, elhivatottsága meghaladta a lehetőségeit. Nem talált befogadó magyar egyetemet, nem talált olyan mestert, aki a doktorandusi iskola formalitásán túl ezt az erős hevületű, szándéka és érdeklődése nyomán még többféle irányt és esélyt felmutató alkotói magatartást vállalni merte volna. Véleményem szerint a természete szerint skolasztikus magyar művészeti képzés sem tudja önmaga árnyékát átugrani, s az eredendően szabálytalan természetű tehetségtől maga a rendszer is megriad.

   De Rostás Bea nem hagyta magát, szinte csak azért gyűrte maga alá a világot, hogy az őt kicsiny kora óta (édes testvérével együtt) egyedül és nehéz körülmények között nevelő édesanyjának ne kelljen még egy tányért telemernie esténként az asztalnál. A szegénységet és a kiszolgáltatottságot műveltségével, nyelvtudásával, bravúros kapcsolatteremtő képességével hidalta át. Nemzetközi művésztelepről, nemzetközi művésztelepre vándorolva telehintette Európát, Ázsiát és Afrikát a szobraival. A dolog természetéből fakadóan a nőiességtől legmesszebb eső, és legnagyobb falatba harapott bele! Kőlevest főzött magának mindenütt és föl is falta a gránitokat, a tengeri és a szárazföldi mészköveket, a márvány idolokat, s ha ez nem volt elég neki, akkor egy kis desszertnek még mindig ott volt a terrakotta, vegetáriánus korszakokra pedig abraknak a szalma.

   Rostás Bea nem ismeri a pótcselekvést, nem ismeri az önfelmentő, önigazoló mellébeszélést, nem keresett művészet-közeli segédmunkát, nem választotta a tárgyiasult művek helyett a gesztusokat, az önmagukért való installációkat, a cselekvést helyettesíteni látszó ötleteket, a nagyot robbanó, de könnyen enyésző intellektuális petárdákat. És mégsem lett „izomból szobrász”, mégsem hajszolta magát a művésztelepek zárt periodikus rendszerébe, a havonta újratojt kőtojások kotlósává sem lett.

   Minden munkában egy új feladatot egy új kihívást rejtett el, s nem a vágógéppel, a sarokcsiszolóval, a kalapáccsal, a vésővel mérkőzött, hanem önmagával. A személyiség nemcsak hitelesíti, de egységessé is teszi a legkülönfélébb kihívásokat. Beszélhetnénk itt a szobrászat ősanyjaként újrafogalmazott mama motívumokról. A csillagászati eligazító pontként is használható litván kőről, a billenékenységében is robosztus hinta-figuráról, a vizsgamunkaként két kőből összecsiszolt szobor rejtett szakralitásról. A rajzolatokkal szinte grafikai elemek hordozójává tett fehér márványok végtelennek mutatkozó lehetőségeiről, a szinte minden plasztikát meghatározó álcázott figuralitásról, vagy éppen a középkori utalásokig visszamenő Atatürk portré, az arcvonásokat megidéző és az ábrázolást elkerülő finom gesztusáról.

   És akkor van ereje Rostás Beának visszaülnie egy olyan iskolapadba, amelynek minden deszkáját szögekkel verte át a történelem. A nyelvhódító magány és idegenség, az európai civilizáció és az ősi muzulmán kultúra ütközőzónájaként is fölfogható metropolisz, a politikai harcok útkereszteződései, ahol nem elég kívülállónak lenni ahhoz, hogy ne lásson mindkét fél ellenséget benned.

   Marad az éhezés, a több órás utazás a város egyik végéből a másikba, marad a keserűség és a magány, marad a műhely kimeríthetetlen öröme, ahol a megtisztulás tárgyai túl kell hogy lépjenek a közvetlen napi használat praktikumán, ahol a szabadulás a testi és lelki szennytől az újjászületést hordozza, s ahol ez az újjászületés már a teremtés maga.

 

  Rostás Bea nemcsak megtanulta a leckét, de fel is adta nekünk. Megmutatta, hogy a semmiből is lehet csinálni valamit, hogy meg kell tanulni törökül azért, hogy megértsük Európát, hogy vert helyzetekből föl kell, és föl lehet állni, és hogy innen Egerből lehet csak a Héttornyot elfoglalni.

   Ő már helytállt ott, és biztos vagyok benne, hogy - történjék bármi - diplomával, kikezdhetetlen tudással, tehát győztesen tér meg onnan.