-Sokan kaphattak volna díjat a kollégáim közül, nem számítottam rá, hogy az én munkámat ismerik el. Pontosabban ez egy csapatmunka, egymástól függ és egymásra épül valamennyi terület, ami nélkül nem lenne előadás. Nagyon szerencsés vagyok, sohasem az jut eszembe, hogy dolgozni járok be a színházba, hanem azt csinálom, amit szeretek. A családom is megértő, a feleségem gondoskodó, a kollégáim a barátaim – mondja Kobolák Balázs. 1999. március 1-jén kerültem a színházhoz, mint kellékes; olyan mesterektől tanultam a szakmát, mint Mészáros Sándor vagy Engler Imre. Azóta elvégeztem a Színművészeti Egyetem műszaki szakát; és a kelléktár vezetője lettem. Egy évig elmentem ugyan „szerencsét” próbálni máshová, de nem bírtam színház nélkül. A lelkem mélyén tudtam, hogy visszajövök, a szekrényemből sem pakoltam ki. Most jó itt dolgozni, az előadásokat is szeretem. Jó látni, amikor pótszékeket pakolunk még a nézőtérre, hogy teltház előtt játsszunk. Ez a munka hiába jár sok lemondással, mégis, ha megérint, az életed része lesz.

 

fotó: Gál Gábor