– Giccs – vágta rá a fotográfus, és kétséget nem hagyott, hogy nem a galambokra gondol, hanem a fogatlan szakállas arcra.

– Üljünk közelebb – javasoltam –, hátha onnan már lehet olvasni.

Olvasni a sorsot, ez az egyik kedvenc szórakozásunk a barátommal. Ezt tudjuk kocsmákban, repülőgépen, de tudnánk tengeralattjárón és lovon is. Akár fejen állva, védőháló nélkül is. Töltjük vele az időt.

– Engem nem érdekel – mondta a barátom.  – Közhelyes, hétköznapi, unalmasan tragikus. Sorsminta – heherészett.

Észre sem vettük a kisgyereket. Babonázva nézte a fogatlan szakállast, aki gépies rendületlenséggel szórta a magot a galambok elé.

– Mivel eteted a galambokat? – kérdezte csilingelő hangon.

A férfi nagyon lassan a gyerek felé fordult, de nem rá nézett, hanem valahova a kölyök háta mögé, valami űrrel teli világba bambulva, suttogva mondta: – Mérgezett búzával.

A gyerek nem hökkent meg, inkább elgondolkodott, és ő is magamögé pislantott, hátha tényleg van ott valami, aztán lassan megfordult, és nézni kezdte azt az űrt, amit a szakállas vizsgálgatott.

– De attól betegek lesznek – gondolkodott el.

– Csak vicceltem – váltott fókuszt a szakállas az űrről a gyerekre. – Nem is mérgezett búza, hanem árpa.

A fiú bólintott, mint aki megértette a viccet és egyetért vele.

– Etethetek én is? – kérdezte.

– Nem – tűnődött el a férfi. – Te, még nem etethetsz mérgezett árpával galambot.

– Fel kell, hogy nőjek?

– Nem feltétlenül – váltott fókuszt ismét az űrre a szakállas, és ezzel a hangja is lebegősebbé vált. – Gonoszság kell hozzá, mély, gomolygó gonoszság. Olyan alaktalan rosszaság, ami megfoghatatlanul árad belőled és körülleng, bárhova sodródsz is. A gonoszsághoz meg fájdalom kell, mély gomolygó fájdalom, ami árad belőled és mindenki feljajdul, aki a közeledbe kerül. Nem korfüggő.

– De én rossz vagyok! A szüleim is szokták mondani – próbálkozott a gyerek egy kis maghoz jutni.

– Bizonyítsd be! – zárta le a beszélgetést a sorsarcú, és egykedvűen dobálta tovább az eleséget a galamboknak, azok meg ugyanolyan egykedvűséggel csipegették az aszfaltról. Aztán mégis odanyújtott egy maréknyit az elszontyolodott kölyöknek.  

– Ne hevesen dobd, hanem gyengéden, mintha simogatnád őket.

A gyerek meg olyan gyengéden dobta, mintha simogatná őket, olyan áhítattal, hogy a galambok egyre közelebb merészkedtek, és már-már a kezéből ettek megbabonázva. Az állatok egyre jobb kedvvel, dürrögve csipegették a megduplázott eleséget.

Aztán az egyik furcsán kezdte emelgetni a szárnyát, és a nyakát minden rendszer nélkül tekergette. A másik meg mókás botladozásba fogott, egy harmadik meg a farktollát tépkedve járt tántorogó táncot.

A gyerek gurgulázva kacagott. Egyáltalán nem tűnt gyermekinek, inkább diadalittasnak. A szakállas borzadva nézte a vergődő kis szerencsétleneket. Aztán döbbenten vette észre a fiú kezében a rózsaszín pasztát tartalmazó nejlonzacskót, amibe minden árpaszemet gondosan belemártogatott.

– Warfarin. Bevérzik tőle a zúzájuk – válaszolt a fel nem tett kérdésre teljesen közömbös hangon a gyerek. – Ezek szerint működik galambokon is.

A fogatlan ember feldúltan, kérdőn nézett az űrrel telt semmibe, de az ugyanilyen kérdőn nézett vissza rá.

– Patkánymérgem volt, csak árpát nem tudtam szerezni – érkezett a magyarázat.

A szakállas döbbenten nézte felváltva a fiút és a szenvedő galambokat. Némán nyitódtak-csukódtak az ajkai.

– Mondtam, hogy giccses – sóhajtott a barátom. – Közhelyes, hétköznapi, unalmasan tragikus sorsminta.

– De a gyerek… – tértem magamhoz.

– A gyerek az jó – mélázott a fotográfus. – Még nincs sorsból az arca, sőt, az is lehet, hogy ezeknek az újaknak már nem is lesz saját sorsuk. Más hordja majd ki helyettük. – De az sem kizárt – mélázott tovább –, hogy mások sorsát viselik majd a fizimiskájukon, mi meg jó nagy gondban leszünk, hogy kiét is olvastuk.

Ezek el fogják rontani a szórakozásunkat – tette hozzá bosszankodó beletörődéssel.