Szinte észrevétlenül lett Eger egyik legjobb, ha nem a legjobb konyhát vivő étterme, az étteremnek egyáltalán nem nevezhető vendégtér dacára. Aztán a kis Dobó térbe türemkedő üvegfalu gasztró sub rosa is szinte láthatatlanul lett része a városképnek. Egyszerűen természetes, hogy ott van, hiszen hol is lehetne máshol? A mostani váltás azonban mindenképpen egyedi és merész. A Cseh házaspár szerződtette Macsinka János séfet, aki korábban az Imola Udvarház, a Zsálya Bisztró, a Sárga Borház ízfelelőseként már bizonyítottan a szakma csúcsára főzte magát. Macsinka, aki a magyaros konyhát toszkán és provance-i ételérzéssel fűszerezi, kényesen ügyel a helyben beszerezhető alapanyagokra és a tálalás finomságaira. Egyszóval igazi ungarische fine dining koncepciót képvisel, pontosabban inkább a puccos étterem és a bisztronómia közötti mezsgyén mozog. Mindezt aggódva gondoltuk végig, amikor ellátogattunk a Szenátor-házba, melynek konyhája fizikailag egy igazi fine dining étterem tojás raktárával lehet azonos méretű.

Az étlap formája természetesen nem változott, hűen követi a múlt évezred cserélhető lapos barkács megoldását, aminek mi nagyon megörültünk. A kínálat azonban annál izgalmasabb. Kicsit bővebb az étlap, mint azt hitelesen nyújtani lehetne, de a mai egri viszonyok között nehezen boldogulna az, aki mindössze egy-két levest, vagy főételt vállalna be világszínvonalon. A szűk vendégkör igényli a bővebb választékot. És a választék elég bő.

Levesnek sütőtöklevest vaníliás kacsamájjal és Kakas húslevest, házi csigatésztával kértünk, amelyek egyszerűen hibátlannak bizonyultak. A kakas leve eleve fél siker, de ilyen egyszerűen, pontosan, kristálytisztán ritkán élvezhetjük. A sütőtökleves is olyan harmóniába hozta a vaníliát és kacsamájat, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy ezek az ízek élvezhetőek más összefüggésben is. A „lassan sült mangalicatarja hagymás törtburgonya lepénnyel, zöldséges lencsével” olyan volt, mintha egy katalógusból húzták volna elő, a zöldséges lencse 3x3x3 milliméteres zöldségkockáiért különdíj jár. A vajahal alá sütőtökös rizottó került, melynek állaga ugyan előírásszerűen krémesre sikerült, ám a sütőtök, amely a téli étlap koncepcióját átszövi, itt lehetett volna erősebben is jelen, illetve a jobb rizottó rizsek (carnaroli, baldo) erősen javított volna a részleteken, de az összhatás így is pompásan alakult.

Desszertnek Egri Gömbpalacsintát kértünk, amely a Belvárosi Kereskedők akciójának jóvoltából került fel az étlepra, de milyen jó, hogy felkerült! Ha Eger véletlenül ismét török kézre kerülne, amelyre azért legyünk őszinték jó esély mutatkozik, akkor a Gömbpalacsinta, meg a Béka-desszert receptjét meg kell semmisíteni, mert soha nem mennek el a megszállók olyan városból, ahol ilyen koszt fogadja őket. A Madártej meg igazi koronaékszer a Szenátor-házi vacsorán. A gesztenyehabos mandarinos falatkák olyan kísérői a bizarr hangzású Madártejnek (az eredeti francia neve kicsit barátságosabb: „úszó sziget” - île flottante), hogy teljesen megújítja és átértelmezi azt.

Látszólag semmi szüksége nem volt egy a Szenátor-háznak benevezni a kulináris forma 1 futamaiba. Az egri polgárság amúgy is hevesen látogatja, a „turistáknak kötelező gyakorlat” üldögélni a zsúfolt teraszon, és mégis. Úgy tűnik, hogy a szakmai igényesség nem azonos a piac igényeinek folyamatos kielégítésével. Az a konzervatív üzletpolitika, ami az elmúlt két évtizedben jellemezte a Szenátor-házat garancia arra, hogy a nem csak egy kalandos kirándulás, hanem egy kitartó szorgalommal felépített új koncepció megvalósulásának lehetünk tanúi az egri kis Dobó-téren.