—   Lapunk október 9-iki (81) számában szóvá teltük a magyar köztársa­sági párt megalakulását. Természetesen: elítélően. Előadtuk nyíltan a magunk független véleményét eme pártalakulás felől. Fejtegetésünk ellentmondó véle­ményt váltott ki. Egyik nagyműveltségű és klasszikus tudású fiatal ügyvédünk: Csépányi László dr., a Hevesvármegyei Hírlapiban védelmébe veszi az új köz­társasági pártot. Érdekes cikkében his­tóriai példákkal igyekezik a mi fejte­getésünknek- alaposságát lecáfolni s annyira bonckés alá veszi a mi vélemé­nyünket, hogy kényszerítve vagyunk visszatérni erre a témára.

Első sorban azon kezdjük, hogy mi nem a köztársaság fenséges eszméjét vettük kritikai bonckés alá, hanem egy aktualitást a magyar politikai közélet porondjáról. A köztársaság nagy esz­méjét lekicsinyelni egy vidéki lap szerényebb keretében igazán zsurnalisz­tikái csodabogár lenne. Az államjogtanhoz, a politikához minden, az értelmi­ségi osztályhoz tartozó egyénnek kell valamit értenie. Aki pedig a tollát ke­zébe veszi és a nyilvánosság előtt kér szót, attól kétségkívül meg lehet kí­vánni, hogy egy államformát — jelen esetben a köztársaságot — amely év­századokon át volt, van és lesz: mely sok nemzet életének megnyilatkozása: ne ismerjen félre. Már pedig csak ily félreismerés lehetne a köztársaság esz­méjét lehetetlen valaminek, vértelen teóriának feltüntetni. Ilyen-féle cikk lapunkban nem is jelenhetne meg és ilyen lehetetlenséget a múltkori cik­künkbe csak tévedésből lehetett bele­magyarázni; csak az ellenvéleménynek fanatizmusa, szertelen heve tudhatott abból ilyen következtetést levonni.

Igenis aláírjuk, hogy igen ideális államforma a köztársaság, Nincs benne semmi az abszolút monarchia egyéniségtipró zsarnokságából, de egyúttal nem engedi érvényesülni a demagógia túl­tengő féktelenségeit sem, avagy a cső­cselék törvénytipró szertelenségeit. Így tehát az ellenvélemény és a mi meg­támadott cikkünk között kiküszöbölő­dött az ellentétek egy része.

Igenis tiszteljük mi a köztársaság szép eszméjét, de nem rokonszenve­zünk a magyar "köztársasági” párttal. Az eszme s a párt ugyanis két igen különböző valami. A magyar ‘'köztár­sasági párt alakulását pedig igenis idő­szerűtlennek és céltalannak tartjuk. S hogy laptársunk cikkírója a magyar história lapjain lapozgat ellenünk, en­nek csak örvendeni tudunk. Mert a mi gyönyörű történelmünk nagyon is azt vallja, hogy királyság és nemzet annyira egybeforrott alkotmányunkban, a „szent korona” ideális tana oly ékes bi­zonyságtétele a magyar királyság ma­gyar szívbe, magyar lélekbe plántált alapjának, hogy a jó isten kalapjának bokrétáján a köztársaság úrrá nem le­het. Nincs létalapja. Bármennyire köz­hely is — és ha közhely, egész helyes — az, hogy alkotmányunk a király­sággal összefügg. Igen téves azt hozni fel ellene: ! Ha akármelyik történeti évkönyvet vesszük elő, bár­melyik történeti munkát olvassuk, mind­ben ott olvasható: a magyar alkotmány kiépítését a királyságig alapjainak lera­kásával Szent István kezdette meg. Jól tudta e nagy államrendező, hogy csak így kötheti meg a magyar népet, mely ha tovább vándorol, előbb-utóbb elpusztul a többi nomád népnek mód­jára. Es Szent István még tovább ment. Kezébe vette a szent keresztet. Államférfiúi bölcsessége nagyon is előre látta, hogy a magyar népet állandó és erős nemzetté csakis a keresztény ma­gyar királyság teheti!

A történelem az élet mestere! Va­lóban: e nagymester arra tanítja a magyart, hogy valahányszor letért a királyság útjáról, — elesett. A kuruc kor­szak nem is a királyságot akarta el­pusztítani, vagyis nem a köztársaság érdekében, a fennálló alkotmány ellen indult meg, hanem ép’ az alkotmányunk érdekében folytatott nemzeti küzdelem volt. Itt nem a királypárti magyar küz­dött a köztársasági magyar ellen, ha­nem nemzetiségi, faji, hazafiúi érde­kek forogtak kockán. Szó sem volt e harcok nagy egészében köztársaságról, amint hogy e harcban mindnyájan min­dig a hallunk úgy a történetíróknál, mint Mikes Kelemen leveleiben és nem — köztársasági el­nökről.

Jerünk tovább! Az élet mestere azt mondja, hogy 1848-49-iki tü­neményes szabadságharcunk Európa rokonszenvével találkozott. Mert egy elnyomott nemzet küzdött alkotmányáért, amely nem volt más, mint a szabad magyar királyság! Mihelyst azonban a detronizáció veszedelmes eszméje fel­vetődött s elvetettük magunktól a ma­gyar királyságot, ellenünk fordultak az események s a világosi fegyverletétel egy csenevész, vértelen gyermeknek volt a temetése. Ez a gyermek — a magyar köztársaság volt.

Meggyőzően beszél-e a nagy mester? Igenis. Hazánkban csakugyan nincs ta­laja a köztársaságnak; ily irányú mozga­lom csakis a túlságos idealista hazafiak eltévelyedése lehet. Tehát ez a most meg­alakult köztársasági párt is. És mivel egyrészt alkotmányunk ellen tör, más­részt széles e hazában maroknyi a híve (ezek egy része is csak politikai extra­vaganciából): épp’ azért, Csépányi dr. mély tudású cikke ellenére is fönntart­juk előző véleményünket, t.i. hogy ez az új párt vagy veszedelmes, vagy komikus.

A hazafiságról meg igen sokat le­hetne írni. A politikai nézetváltoztatás a férfiú felfogásának más irányba tere­lődése. Apponyi Albert gróf és Lengyel Zoltán két ellentétes irányban haladó példák. Ebben nincsen hazafiatlanság. Mert hiszen a mai alkotmány alapján álló pártok mindegyikében lehet a hazát érdemlegesen, érdemesen és eredményesen szolgálni, amit pedig az ezen alkotmány alapján kívül próbált és erőszakolt pártalakulás keretén belül már csak azért sem lehet, mert ha alkotmányunk ellen próbálkoznék meg egy párt működni, azt nemcsak az államhatalom büntető keze akadályozná meg, hanem lehetet­lenné tenné a mai alkotmány alapját tisz­telő összes politikai pártállású hazafiak fölháborodása is.