A London környéki Smith házaspár a Martin házaspárt várja vendégségbe. A színen van még Mary, a szobalány és a tűzoltóparancsnok. Csupán hat szék jelöli ki a helyüket. Folyik a társalgás, de szó sincs már eszmecseréről, időkitöltés csupán a beszéd, s ilyen értelemben fecsegés.

Itt nincs remény. Nincsenek válaszok. A színházi közhelyeket felülírja a hat fiatal színész könnyű, de mégis erőteljes játéka, mely eszköztelenségében is kérdéseket szegez a nézőknek: van-e tartalmuk ezerszer ismételt nyelvi kliséinknek, van-e mondanivalónk egymásnak, van-e, lehet-e egyáltalán közünk a másikhoz, ha a párbeszéd szinte lehetetlen? Az hogy, nem sírva hagyjuk el a nézőteret, a tobzódó nyelvi humornak köszönhető. Szegvári Menyhért rendezésében és átiratában pedig mindez erősen aktualizált. Nagyon is ráismerünk erre az Abszurdisztánra, minden cselekvéssora, törvényszerűsége érthető, mai. Ráismerünk magunkra is, buta automatizmusainkra, ismétléseinkre, nyelvi fordulatainkra. A Szuszogó Színház előadása kicsit kimozdít minket ránkmerevedett szerepeinkből, pózainkból. Új tükröt tart, és milyen jó belenevetni ebbe a tükörképbe! Ne vegyünk már magunkat olyan mélységesen komolyan!