Rég nem voltunk esküvőn, van már vagy tíz éve. Mondta is a Sanyi, hogy az öltönyét azért ne dobjuk ki, mert a temetésekre még jó lesz.

– Életciklusa van az öltönynek Jolikám – sorolta egyszer. Érettségi, esküvő, keresztelő, temetés. Na, hát ezért kell a levendula, meg a naftalin. A temetés miatt.

Az esküvők már rég elmaradoztak. Öltönyt soha fel nem venne, most meg ott állt előttem, mint egy madárijesztő: alsógatyában, zakóban, nyakkendőben. De milyen zakóban! A hasán nem ért össze, a karján meg túlfolyt vagy öt centivel. Röhejes volt, mondhatom. Sanyikám te nem csak jól meghíztál, de még a karod is összement, élcelődtem vele.

– Ne hülyülj! A kar nem megy össze, bár a Pándi mama is hogy összetöpörödött. – bizonytalanodott el. Te Joli, lehet, hogy elkezdtem összeaszni?!

A Taxi már kint dudált, úgyhogy visszatűrtem a zakó ujját, szerencsére a nadrággal nem történt efféle baleset, úgyhogy elindultunk. A kocsiban azt mondja a Sanyi, hogy a múltkori esküvő meghívója nagyon nyomja őt belülről. Nem mert odanyúlni, mert félt, hogy szétszakad a háta, úgyhogy én vettem ki a belső zsebéből a jó vaskos borítékot.

– Te Sanyi, ez nem is egy meghívó, hanem vagy ötven! – tapintottam a húsos kis jószágra.

– Ne bomolj! Miért küldtek volna annyit? – bődülte el magát, ahogyan csak ő tudja.

Kinyitottam a borítékot, amiben egy keménykartonos másik vastag boríték húzódott meg „Sok szeretettel az ifjú párnak!” felirattal.

– Úristen! – szörnyülködtem el. Te a múltkor nem adtad oda a Kossó Veráéknak a menyasszonytánc végén a pénzt?

– Nem is a Veráék esküvője volt az utolsó, hanem a Jozsóéké! – vágott vissza –, és különben is odaadtam!

Kibontottam a borítékot, amiben nem az általunk régen megállapodott négy darab ötezres – Sanyi mondta, hogy az egy darab húszas, az olyan snassz – lapult, hanem vagy száz darab húszezres.

– Ez kétmillió forint! Sanyi, miért akartál ennyit adni a Verának?! És honnan volt ennyi pénzed? – fortyantam fel.

– Nem a Veráék esküvője volt az utolsó! – döhödte el magát, és különben sem adtam volna senkinek ennyi pénzt. Még a Verának sem. Soha nem is volt ennyi pénzünk! Valaki az én zakómba rakta a nászajándékát.

– Ez nem is a te zakód! – tört rám hirtelen a titok nyitja. Te elhoztad valakinek a zakóját, benne a nászajándékkal.

Hát barátném, látnod kellett volna a Sanyi fejét. Így nem örülni pénznek még sose láttam. Izzadt, mint a ló, fészkelődött, mint akinek csilis kezű a fogorvosa, égette a frissen szerzett, de régen lopott naftalinszagú hacuka.

– Ebben nem mehetek az esküvőre! – hozta meg a döntést, és egy kicsit fel is vidult. – Ki tudja kié volt, lehet, hogy olyan valakié, akit most is meghívtak és még felismerné nekem. Menjen a Teszkóba! – szólt a taxisnak.

Az áruházban aztán vettünk valami filléres nejlon öltönyt, ami igaz, hogy egy kicsit lógott az én Sanyimon, de kit érdekelt. Arra készültünk, hogy egész éjszaka mulatni fogunk a megkésett nászajándék okán. A papír osztályon találtunk esküvői pénzátadó borítékocskát, és nagy egyetértésben Jancsiéknak öt darab ötezrest készítettünk egy ilyenbe, amit aztán rögtön a szertartás végén oda is csúsztattunk nekik. Az volt rá írva, hogy „Sok szeretettel az ifjú párnak!”.

Mi pedig úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Jancsiék helyett nászútra, mert mondták, hogy nekik most minden pénzre szükségük van, ugyanis két hitelt is vittek a házasságba. Sanyi meg mondogatja néha, hogy teszkós öltönyben fog temetni járni, de amúgy nem igen zavarja, sőt, egy kicsit örül is neki, mert a műanyagot nem eszi a moly.