A helyzet

Mára érte el Egert a mostmijövünk Fideszesek cunamija. Eddig a mérsékelt, ám mérhetetlenül megalkuvó, akolmeleghez szokott B-ligás városi polgárság többé-kevésbé sikeresen állt ellen a fosztogató, akarnok, tutimondó szabadcsapatoknak. A helyi hatalmat korán megragadó Lokálpatrióta Egylet ravaszdi politikája hosszú időn át tudta kijátszani az állampárt ifjú törökeit és vén hülyéit egymás ellen, sőt, integrálni tudta a fékezett habzású Fideszeseket is. A helyzet az elmúlt időben annyit változott, hogy már nincsenek vén hülyék, csak gátlástalan ifjú törökök, meg nincsenek már fékezett habzású Fideszesek se. Amelyik habzik, az nagyon habzik. Ráadásul rátelepedett a pártra a ragadozókkal együtt járó parazita had, amely írtani kezdte a pozíciókra ácsingózó hithű, tehát veszélyesen kiszámíthatatlan pártembereket. Csakhogy a társadalmi bázis híján politikai futóhomokra épült lokálpatrióta helyi párt támogatása szertefoszlott. Tagjai, szellemi támaszai harminc év alatt egyszerűen kihaltak, árvalányhajas ósdi retorikájuk keveseket tudott megszólítani. Csak Habis László, az egylet elnöke maradt a vártán és győzte meg választásról választásra az orbáni Pártközpontot, hogy még mindig érez magában annyi erőt stb. stb.

 

Habis László

 

Ahhoz, hogy megértsük Habis László polgármester úr furcsa mozgását, hogy hogyan lett a „jó szakember” imázsból a maffia állam tiszteletnek már csak nyomokban örvendő jelöltje, meg kell értenünk azt a szociális hátteret ahonnan az ő szakmaisága származik. A késő Kádár-rendszer technokrata világát. A kontraszelekció társadalompusztító tarthatatlansága miatt a nyolcvanas években egyre több esetben került megfelelő, hozzáértő ember a megfelelő helyre. Ők a modernizációt, a hatékonyságot képviselték. Naponta kötöttek alkut a hatalommal, hogy praktikus és hasznos elképzeléseiket megvalósíthassák. Opportunizmusuk eszköze volt a működés fenntartásának. Egyszerűen adottságnak tekintették a társadalmi erőviszonyokat és berendezkedést, aminek a keretein belül kellett a legjobbat és a legtöbbet kihozni a rájuk bízott területen. A hosszútávú, ábrándos stratégia központilag adott volt, az ő feladatuk a folyamatos válságok mikromenedzselése, a szarból felbukkanó fejek precíz visszanyomkodása maradt. Tökéletesen tisztában voltak a rendszer mibenlétével, és a nyolcvanas évek végén reformkommunistaként, reformközgazdászként örömmel vettek részt annak lebontásában.

Habis László is így került az SZDSZ-es városvezetés felkérésére Eger alpolgármesteri székébe 1990-ben. Ugyanis akkoriban nem tetszett senkinek forradalmat csinálni, hanem a békés átmenet híveit választotta meg a nép. Fontos volt olyan embert találni, aki a közigazgatáshoz, a gazdasághoz is remekül ért, ráadásul nyugatos elkötelezettsége nyilvánvaló. Habis László nekifogott kialakítani az új rendszert. Amikor pedig azt érezte, hogy a botcsinálta politikusok lúzerek, parttalanul vitatkozgatnak és a pártokba vetett bizalom is országosan megingott, akkor nem habozott a cselekvést hirdető Lokálpatrióta puccsal tartani, amely mára nyilvánvalóan egy, a parlamentáris demokráciát leváltó illiberális fordulat helyi előfutára volt. A praktikum, és a macera nélküli haladás jelszavával Habis végre abban a közegben találhatta magát, amit megszokott. Menedzselhette a káoszt és az óvatos haladást, végtelenségig húzhatta a döntéseket. Akkoriban monda, hogy ”Lehet, hogy jól döntünk, lehet, hogy rosszul döntünk, de, hogy gyorsan nem döntünk az biztos.”

A helyzet az, hogy egy normális világban ennél megnyugtatóbb mentalitást egy polgár sem kívánhat a polgármesterétől. A franc sem akar egy izgága észosztó varangyot a szemétszállítás élére. Ennek megfelelően Eger a nyugalom szigete, a sodródva tovadöcögés szinonimája lett. A város, ahol biztosan nem történnek dolgok. Csakhogy ezért nagy árat fizettünk, nem csak a rossz dolgok nem történtek meg, hanem a jók se.

Habis László Eger utóbbi harminc évében meghatározó alakja a város irányításának. Harminc költségvetést nyújtott be alpolgármesteri, bizottságelnöki, vagy polgármesteri minőségében. Amikor Nagy Imre (MSZP) volt a polgármester, akkor is a nagyhatalmú Gazdálkodási Bizottság elnökeként irányíthatta a költségvetési tárgyalásokat. Munkabírása legendás, gyakorlatilag a jegyző helyett a hivatalt is ő vezeti évtizedek óta. Rendíthetetlen opportunizmusában sorra kötötte, köti az elvtelen kompromisszumokat a hatalommal, amelynek az eredménye, hogy mára egy nyíltan fasiszta nézeteket valló, a totális hatalomgyakorlást és rablást a rendszer lényegének tekintő rezsim oszlopos tagjaként azonosítják. Nem hitből, érdekből, elkeseredésből vagy bosszúból került a falkába, és általában csak tátogva üvölt velük, hanem praktikus megfontolásból, hiszen a „dolgoknak működniük kell”.

Apránként csúszott a gödör mélyére, hol egy kis parkolóház mutyinak engedett, hol egy intézményvezetőt nevezett ki párt utasításra, máskor a barátait, osztálytársait rúgta ki, mert az volt a hatalom elvárása. Sok elárult ügyet és társat hagyott maga mögött, hogy alkuit megköthesse egy-egy beruházás, egy kis működési költség, vagy pályázat megszerzéséért.  Már nincsenek elvbarátai, mert ha voltak is elvei, azok elvéreztek a rendszerváltás utáni Magyarország politikai vágóhídján. Nincsenek hozzá lojális politikusok, a Fideszeseknek egy megbízhatatlan vénember, az ellenzéknek kesztyűbáb. Orbán helytartói kilőtték mellőle saját embereit. Pártja képviselőjelöltjei, vagy programozott szavazógépek, vagy vérfarkasok. Nyomnak, vagy marnak.

Ha megválasztják, akkor politikai hattyúdala egy béna kacsa magányos hápogása lesz.

 

Az ellenzék

 

Az ellenzékiség egy demokratikus műfaj. Akkor létezik, ha létezik a politikai váltógazdálkodás, ha a demokratikus berendezkedés nem kvázi, látszatdemokráciát jelent. Magyarországon ma nincs demokrácia. Október 13-án is szavazásra és nem választásra készülünk csakúgy, mint az elmúlt években. A választáshoz ugyanis az kell, hogy egyenlő esélyekkel induló jelöltek kínálatából lehessen választani. Az egyetemes és titkos választójog még nem demokrácia, az még a Rákosi rendszerben is megvolt, a Kádár-érában meg egyenesen virágzott. Mégsem volt szabad a választás.

Orbán rendszere avval kampányol, hogy az ellenzék alkalmatlan. Olyan ez, mint a viccben, amikor a vasúti kupéban a szemben ülő által lehányt utas felcsattan, hogy „Maga disznó!”, mire a válasz: „Méghogy én? Maga a disznó, nézze meg a ruháját!”. Az ellenzéket megnyomorították, ellehetetlenítették, kivéreztették. Naponta hányják le. A politikát módszeresen lejáratták, a közügyekkel való foglalatoskodást ármánykodásnak, rosszban sántikálásnak tüntették fel az orbáni propaganda gépezetben. Nem csoda, hogy felelős polgár nem adja fejét politizálásra. És nem csak az ellenzéki oldalon.

 

Olyan az ellenzéki politikusok összetétele, mint a pedagógusoké. Vagy elszánt, akár mindent feladni kész lelkes elkötelezettek, vagy mindenre alkalmatlan örök hőbörgők alkotják. Meg egy pár idősebb hüledező, akik még mindig nem akarják elhinni, hogy a rendszerváltást oroszbarát zsarnokság követte és a miniszterelnök példaképei az olasz fasiszták. Ráadásul a választási rendszer szétverése, a reklámfelületek einstandolása stb. arra kényszerítette a váltást akarókat, hogy egységesen induljanak, holott céljaik, programjaik nyilvánvalóan teljesen különbözőek. Egyetlen átmeneti közös céljuk létezik, visszaállítani a demokratikus jogállamot, elzavarni a zsarnokot és rendszerét. Ilyenformán nem lenne igazságos az ellenzék üzeneteit, választási ígérgetéseit, arculatát és személyi összetételét vizsgálni, mert nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy időről-időre feléled a dávidi remény, hogy az egyenlőtlen küzdelemben is lehet győzni, csak egy kis csoda kell.

Nyilvánvaló, hogy az ellenzék győzelmét nem az alkalmassága, programja, pláne nem kampánya, vagy képviselőinek karizmája okozhatja, hanem mindezek ellenére az elégedetlenek fülkeforradalma. Sokan még mindig látnak esélyt a zsarnoki rendszer békés felszámolására.

A valóság persze mára az, hogy már nem egy vérszívó élcsapat élősködik az ország testén, hanem milliónyi, mindenre elszánt gyűlölködő és vagyonféltó vazallus tapossa lábbal nap mint nap az egykori európai álmot, vagy ha úgy tetszik a keresztény értékrendet. Ők, ha szembesülnek a rezsim gaztetteivel, akkor nem szégyenkeznek, hanem hangosan megéljenzik azt. A felmérések szerint minden második egri választó is ilyen.

 

A választás és a kampány

 

A választás még soha nem volt könnyebb Egerben. Nem szükséges programokat, jelölteket, ígéreteket összehasonlíthatni. Aki a folyamatosságot, a fennálló rendszer további betonozódását választja, az Habis Lászlóra és Fideszre szavaz. Aki változást szeretne, és leszámolni az émelyítő hazudozással és ostobasággal, az most tud egy kis instabilitást vinni a rendszerbe. Eger üdve már régen oda van, azt eladták 30-40-50 százalékért. Csak arra lehetnek büszkék, hogy máshol a sarc 80-90-100 százalék. Ez kétségkívül Habis László érdeme és a Fideszes korifeusok fájdalma. Érdem-e? Beton várra, díszburkolatokra és parasztvakító cicomákra büszkék. Torta nélküli habot mutogatnak fejlődés gyanánt. Amikor meg a nagy ellátó rendszerek, az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjak, az utak, vagy akár a Vasút, a Posta állapotáról esik szó, akkor széttárják a kezüket, hogy azt nem is mi. De azért valakik átpasszolták zokszó nélkül az iskoláinkat az államnak és az államegyháznak.

Mirkóczki Ádám polgármesterjelölt és a mindenszínű koalíció nyilván nem lehet felkészült a város irányítására, hiszen Habisék kitiltották az ellenzéki külsős tagokat a bizottságokból, ellehetetlenítették az ügyeket tovább vivő váltás lehetőségét. Suttyomban, a nyilvánosság kizárásával bennfentesként irányítják a várost. A helyi sajtót propaganda szócsővé silányították, így a közügyek a Párt irodáinak belügyei maradtak. Az ellenzék bizonyára lehetett volna szellemesebben, érdekesebben, szerethetőbben ügyefogyott. De nem lenne fair a kisebbségen azt a helyzetet  számon kérni, amibe a többség taszította.

 

A kampány, amely a civil életnek ennyire híján levő közösségben meghatározó, teljesen egyenlőtlen. Habis lóg minden lámpaoszlopon, óriásplakáton fejlődik, és világítótáblákon mutatja, hogy kinél van az erő. Az ellenzék megjelenése szegényes. Akik a kampányra hagyatkozva döntenek majd, és jó sokan lesznek ilyenek, azoktól nem várható, hogy a fénymásolatokkal házaló fura emberekre szavazzanak, a birodalmi pompát sugárzó ragyogó formájú kormánypárti jelöltekkel szemben.

Ennek ellenére, ha majd mégis új emberek jönnek, akkor a rendszerváltásnál tapasztaltnál komolyabb lesz a változás. Ott ugyanis a távozó tanácsi hatalom mindent megtett, hogy képbe hozza a demokratikus pártokat. A demokratikus pártokban és a társadalom széles rétegeiben meg nem munkált bosszúvágy.

Na, ez most másképp lesz.